Félelmek közt

Fáradt testemben, fájdalmat nem érzek,
De lelkem összetört, könnyek között élek.
A bánat mardossa, összetört szívemet,
Mióta betegség támadta meg testemet.

Erőm elhagyott, helyébe lépett a rettegés,
Félelmek közt alszom, szomorú az ébredés.
Most érzem, milyen csodás ajándék az élet,
S ezért Istentől, én már mást nem is kérek!

Annyira félek, hogy mindent elveszíthetek,
Magamból nem hagyok hátra, csak emléket.
Rettegek, de életem nem adom fel könnyen,
Mégis érzem, a halál lebeg most körülöttem.

De van bennem valami, mi százszor erősebb,
A rettegő félelmemtől, sokkal-sokkal mélyebb.
A szeretet az, mi képes ezen felül emelkedni,
Mi legyőzi a rettegést, s rajtam tud uralkodni!

Az élet legdrágább kincseit már megkaptam,
Családot és barátokat, kik szeretnek a bajban.
Kik segítenek, hogy hitem újra visszatérjen,
S legyőzzem a betegséget, testem egészében.

A kisfiam gyönyörű szemei ragyognak előttem,
S hangját hallom, mely a távolból szólít engem!
Édes Anyucikám, ne hagyj el engem többé soha!
Gyógyulj meg és siess hozzám minél hamarabb haza!

2003. június

Betegségben

Odabent a szívemben mélyen legbelül,
Nyomasztó fájdalom mardos kegyetlenül.
A bánat összetöri elgyengült lelkemet,
S fájdalom tölti be a hosszú perceket.

Kétségbeesés nyomasztja minden napomat,
S ez, a halál felé tereli kínzó gondolataimat.
Hogy bármikor elveszíthetem szeretteimet,
Fájdalmas gondolatokkal tölti el szívemet.

Annyira fáj és éget ez a rettegő félelem,
Hogy szomorúságban élem, egész életem.
De most úgy érzem, minden megváltozik,
Erőm újra visszatér, s megsokszorozódik.

Egy fénysugár az, mi legyőzi félelmem,
S erőt ad nekem, a kínzó fájdalom ellen.
Úgy érzem, most vége a gyötrő napoknak,
A kegyetlenül nyomasztó pillanatoknak.

Erős leszek, mert szükség van az életemre,
Leküzdök mindent, esküszöm gyermekemre!
Annyi szépség van még, amiért érdemes élni,
Boldogság és szerelem, már ezért is megéri!

S az én egyetlen kisfiam, gyönyörű mosolya,
ő az én szomorú lelkem, legszebb fénysugara.
Nem hagyom, hogy legyőzzön e rettegő félelem,
Hisz attól, sokkal nagyobb az én szeretetem.

2003. június

Mélyen legbelül

Az emlékek, néha fel-feltörnek,
S nem hagynak nyugodni minket.
Boldogok, olykor boldogtalanok,
Érzelem dús, elmúlt pillanatok.

Félelmeink, melyeket titkolunk,
Tetteink, melyeket mélyre ástunk,
Mintha meg sem történtek volna,
Így éljük életünket meghazudtolva!

Lelkemet néha elönti a forróság,
S újra átérzem, a múlt pillanatát!
Érzem a szerelmet, az édes csókot,
Melyet egyedül, a múlt íze adhatott.

Olyan édes, és forró volt ez a vágy,
Melyet csak a múltban élhettem át.
Hisz a fiatalság adta, a csók édes izét,
Melynek szerelem kísérte minden percét.

Rohamosan múlnak felettünk az évek,
S egyre csak gyűlnek a régi emlékek.
Sajnos, a múltat nem élhetjük át újra,
Hisz az soha nem térhet hozzánk vissza!

2003. június

Szerelmemnek

Bár csak, mindig itt lehetnél velem,
Éjjel, nappal, minden egyes percben.
Hogy érezhessem szíved dobbanását,
S vágyakozó tested, hozzám simulását.

Bár csak mindig érezhetném csókodat,
Mely érzelmekkel tölti el a pillanatokat.
Érzem, megáll az idő ha veled vagyok,
S a boldogságtól olyankor csak álmodok.

Nem akarok ebből az álomból felébredni,
Hisz a vágy minden porcikámat felemészti.
Boldog vagyok, hogy ezt veled élhetem át,
Életemnek-e leggyönyörűbb pillanatát.

Ez az érzés a legszebb, ezen a világon,
S boldoggá tesz, mert neked átadhatom.
Együtt érezheted velem, az igaz Szerelmet,
S boldogság tölti el, szerelmes szívemet!

2007. március

Anyukám

Köszönöm neked Drága Istenem,
Hogy ilyen édesanyát adtál nekem!
Tiszta szívből szeretőt, és odaadót,
Minden percben rólam gondoskodót!

Mindent megadott ő az életemben,
Semmi nem hiányzott nekem sohasem.
Boldog gyerekkorom volt ő mellette,
Sok mindent láttam, tanulhattam tőle.

Reá mindig mindenkor számíthatok,
Ha igazán nagy gondban is vagyok!
Segít rajtam, megóv és vigyáz reám,
Figyelmeztet a közeledő baj láttán!

ő biztos pont, bizonytalan életemben,
S nem is kívánok ettől többet, sohasem!
Csak tudjam még az ő szeretetét élvezni,
Hisz e nélkül, én nem is tudnék élni.

Boldog vagyok, hogy ő van énnekem,
Hisz nélküle üres volna az én életem.
Nem volna akkor, ki engem úgy szeret,
Ahogy csak is, egy édesanya szerethet!

2007. március

Elmúlt szerelem

Hosszú ideje már, hogy láttalak,
Hosszú évek teltek el, s én vártalak.
Álmaimban egyre téged hívtalak,
Azt kívántam, bár megláthatnálak.

Életem minden napján velem vagy,
S elkísérsz emlékeiddel, minden nap.
Ha a búcsú nem történt volna meg soha,
Talán az emlékek sem fájnának annyira.

Most viszont, megint eljött az a nap,
Hogy hosszú évek óta, újra láthassalak.
Olyan sokszor elképzeltem e pillanatot,
Hogy már azt sem tudom, mit akarok!

Vajon, milyenné formáltak a hosszú évek?
Ezen elmerengve, megpillantalak téged!
Nézlek a napsütésben, ahogy jössz felém,
S a tömegből rám nézel ugyanúgy, ahogy én.

Egyszerre találkozott szemünk pillantása,
S szívünknek furcsa, heves dobbanása.
Nem tudtam mozdulni, csak néztelek Téged,
S az emlékeim, lassan mind előtörtek.

Forróság futott végig egész testemen,
S a régmúlt emlékei törtek fel szívemben.
De még is tudtam, ez az érzés lelkemben,
Mára már csak egy elmúlt, régi szerelem.

2007. március

Kérlek téged

Mindent megadnék neked Istenem,
Ha megint, újra segíthetnél nekem.
Meghallgatnál engem még egyszer,
És segítenél rajtunk, még ez egyszer.

Nem magam miatt szólítalak Téged,
Életem Szerelméért kérem segítséged!
Kit igazán, tiszta szívemből szeretek,
Ki nélkül, semmivé válhatna az élet!

A kétségbeesést látom az ő szemében,
S a félelmet érzem szomorú lelkében.
Riadt szemeivel, csak néz a semmibe,
Mintha már meg is szűnt volna az élete.

Kérlek, űzd ki testéből a betegséget,
S ígérem, meghálálom ezt is Neked!
Bizony, mindent megtennék én ő érte!
Még az életemet is odaadnám cserébe!

Segíts hogy egy szép nap arra ébredjen,
Hogy a betegség sehol sincs testében!
Újra térjen vissza a csillogás szemébe,
S végre a boldogságot érezzem szívébe!

2007. március

Lelkek tavasza

Imádom a tavasz üde, friss illatát,
A csicsergő madarak zenélő hangját.
Ahogy virág nyílik ki a fekete földből,
S madarak szállnak le a kéklő égből.

Magamba szívom a friss tiszta levegőt,
S érzem lelkemben a megújuló erőt.
Ereimben élvezem hogy megszülettem,
S hogy e megtisztult érzést, újra élem.

Ilyenkor mindenki dalol, derűs, vidám,
Ezt látom, sok örömteli ember arcán.
Mintha feledték volna mind gondjaikat,
Nyomasztóan szomorú, bús napjaikat.

Boldogság költözött szenvedő szívükbe,
S a napsugár ragyog odabent lelkükbe.
A tavasztól mindenki megnyílik, kitárult,
Átfagyott lelkétől végleg megszabadult.

Bár mindig, napsütötte Tavasz lehetne,
Hogy mindenkinek megnyílhasson a lelke!
Csak boldogságról dalolnának a madarak,
S a kéklő égből, virágszirmok hullanának!

2008. március

Szenvedély

Szenvedély nélkül nem élhetsz a földön,
Ismerd meg az érzést,
Mely újra és újra eljön!

Éld át a szerelmet,
Mely összetöri a szívedet,
S felemészti felhevült testedet!

Ismerd meg az érzést,
Mely a boldogság ízét adja,
S nyugtalan lelkedet folyton mardossa!

Ismerd meg a csókot,
Melynek íze örökké forró,
S melynek édes emléke örökkévaló!

Ismerd meg az ölelést,
Mely égeti a testedet,
S elfoglalja bensődben törékeny szívedet!

Ismerd meg a vágyat,
Mely örökké kínozza lelkedet,
S nem hagyja nyugodni fáradt testedet!

S ha már átélted az érzést,
Mely legbelülről fakad,
Boldog lehetsz, mert te a szenvedély örök rabja vagy!

2007. március

Az élet útja

Az élet teli van szépséggel,
Kínokkal és szenvedéssel,
Küzdelemmel és félelmekkel,
Csalogató veszélyekkel!

De ha ügyesen járod utadat,
Szépen élheted minden napodat.
Nyugodtan fekhetsz - ébredhetsz,
S igaz barátokat is szerezhetsz.

Nem kell szenvedned félelemtől,
S rettegned a veszélyektől.
Megküzdhetsz a boldogságért,
S a nyugodt mindennapokért.

Az élet egy állandó küzdelem,
Melyben sok a kitérő veszedelem.
Vigyázz, le ne térj a jó útról,
Mert nem leszel nyugodt onnantól!

Próbálj meg becsületesen élni,
S az élet útja sokáig fog tartani!
S ha majd az út végéhez értél,
Akkor se feledd, te honnan is jöttél!

2007. március

Édesapám

Ha felnézek a távoli kék égre,
Könnyek futnak a szemembe.
Eszembe jut, milyen is volt régen,
Az én drága édesapám életében.

Nem lehet már ő itt én velem,
Magához hívta őt a jó Isten.
Itt hagyott engem már örökre,
S csak emlékét látom helyette.

Mindennap felnézek a kék égre,
S felteszem a kérdést a miértre.
Miért nem láthatta ő a szerelmem,
Ki szerelemmel tölti el életem?

Miért nem élhette meg azt a napot,
Mi életemben oly fényesen ragyogott?
Mikor felvettem a menyasszonyi ruhát,
S átéltem, annak titokzatos varázsát!

Miért nem élhette meg azt a pillanatot,
Melyet egyetlen kisfiam születése adott?
S miért nem segíthetett akkor nekem,
Mikor a betegség uralkodott testemen?

Nagyon sokszor jár a fejemben,
Vajon, mit is mondana ő nekem?
Helyesen cselekszem, vagy éppen nem?
ő, csak a jóra tanított engem.

Soha nem fogja pótolni senki sem,
Hogy édesapám nem lehet itt velem.
Hogy nem láthatja az én életemet,
S nem foghatja többé meg kezemet.

2007. március

Kétségek közt

Borús gondolatok járnak a fejemben.
Tétován állok, s csak merengem.

A félelem kezd rajtam uralkodni,
S kétségbeesésem elhatalmasodni.

Most igazán kezdek félni a jövőtől,
Pedig semmi sem biztos még e felől.

Mi lesz, ha minden megtáltozik?
S eddigi életünk majd szertefoszlik.

Nem lesz már olyan, mint régen,
S a boldogságot felváltja keserűségem.

Mi lesz, ha csak bús napok jönnek?
S a szépek, csak a múltban élnek?

Miből merítem majd akkor erőmet,
Mely segíti elviselni a keserűséget?

Hogy fogom a változást elviselni,
Mely mindannyiunk életét megnehezíti?

Ilyen kétségek gyötörnek engem,
Miközben várom, hogy valami történjen!

2007. március

Magyarok

Szabad országunkban zűrzavar uralkodik,
A feszültség nő, s a félelem újra születik.

A hatalom játszik az ország népével,
S a bizonytalanságot éri el ezzel.

Az emberek is a tűzzel játszanak,
Mert nem tudják ők, mit is akarnak.

Országunk szíve keserűségtől gyötrődik,
S a nép hangja, egyre csak kiáltozik.

Kicsiny országunk évek óta szabad,
Boldogan élhettük, nyugodt napjainkat!

Ne hagyjuk veszni, mit eddig építettünk!
Segíts meg minket, drága jó Istenünk!

Kegyelmezz meg, kicsiny országunkon,
Hogy rajta, ne a káosz uralkodjon!

A nyugalom térjen vissza életünkbe,
S az ország szívét, örökre gyógyítsd be!

2007. március

Együttérzés

Az emberek nagyon sokszor hibáznak,
S tetteikből, sohasem tanulnak.
Hamar ítélkeznek mások felett,
S alkotnak magukban, téves elméletet.

Nem is akarnak belegondolni abba,
Vajon a másik helyzetét mi okozta?
Önző módon, magukra gondolnak,
S mások érzéseivel csak játszadoznak.

Átsuhannak az igazi okok felett,
S nem érzik át, az igaz lényeget.
Össze visszakuszálják a dolgokat,
Ezzel okozva, másoknak fájdalmat.

Pedig mennyivel jobb jó embernek lenni,
S másoknak ezzel, örömet szerezni.
Együtt érezni velük az igazi bajban,
És segítő kezedet nyújtani a viharban.

Velük együtt érezni a fájdalmat,
S kitartóan segíteni a másikat.
Egymás kezét el nem engedni,
S a bajban mindvégig együtt lenni.

Hiányzik az emberekből a megértés,
S a mindig segítőkész, együttérzés.
Pedig, ha ezek a dolgok elvesznek,
Akkor örökre kihal belőlünk a szeretet.

2007. március

Meg nem született gyermekemnek

Összetört lelkem, legkínzóbb fájdalma,
Itt él bennem, s nem hagy el engem soha.
A fájdalom mindennap elönti bús szívemet,
Mert elvesztettem, meg nem született gyermekemet.

Elvette tőlem a jó Isten ezt az ajándékát,
Mit annyira vártam már hosszú éveken át.
Minden egyes percben csak ő rá gondoltam,
S arra vártam, hogy karomban tarthassam.

Hogy elmondhassam neki a boldogságot,
Amit az ő érkezése, az én életemnek adott.
De sajnos ezt már nem mondhattam el neki,
Mert a sors az ő kis életét, más útra tereli.

Nem kaptam meg az élettől a boldogságot,
Melyet számomra, az ő érkezése adhatott.
Olyan fájdalom maradt, lelkem mélyén utána,
Melyet a jó Isten sem gyógyíthat meg többé soha!

Egy gondolat...

Egy érzés motoszkált mindig bennem,
Mely érzés elkísért egész életemben.

Valamit megmutatni magamból,
Mely igazán, csak én rólam szól.

Miből majd mindenki megtudhatja,
Hogy ki is vagyok Én, valójába.

Milyen érzések kísérik életemet,
S hogy látom Én, ezt az életet!

Ez volt az, mit mindig is akartam,
Hogy érzéseimet, papírra írhassam!

Már tudom, hogy ez lesz az életem,
S az életem utáni, örök emlékem!

2007. március

A legdrágább kincs

Az én édesapám, megszenvedte az életet,
Nagyon-nagyon sokat betegeskedett.
Nem telt el úgy nap, az ő életében,
Hogy ne érzett volna fájdalmat testében.

Nehezen élte meg, rövid kis életét,
Mert azt fájdalmas percek keserítették.
A sors mégis kegyes volt hozzá talán,
Mert három életet hagyhatott maga után.

Ez volt az életének maradandó kincse,
Miért érdemes volt, rövid életét leélnie!
S ahogy az évek elmúlnak a fejünk felett,
Úgy lesznek az ő kincsei egyre értékesebbek!

2007. március

Magány

Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
S tovaszálló életedet, egyedül élni.
Magadra maradni a gondokkal,
S mindennap megküzdeni azokkal!

Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
S a szerelem érzése nélkül élni.
Nem érezni azt az édes vágyat,
Melyet csak a szerelem érzése adhat.

Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
S minden este egyedül feküdni.
Üresnek érezni melletted az ágyat,
S hiányát érezni egy hű társnak!

Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
S minden napodon csak arra várni,
Hogy a te életedben is történjen valami,
S végre, téged is várjon otthon valaki!

Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
S félelmeidet magadban legyőzni.
A betegséggel egyedül küzdeni,
S a harc végén, egyedül meghalni!

2007. március

Az élet csapdája

Az emberek közül sokan csapdába esnek,
Megkapnak minden jót, de mégsem eleget.
Mindig többet akarnak, és még többet,
Ezzel megváltoztatva saját bensőjüket!

A rendes emberekből kapzsik lesznek,
S idővel, önmagukból is kivetkőznek.
Átnéznek majd a régi igaz barátokon,
S hagyják, a nagyravágyás uralkodjon!

Elhatalmasodik rajtuk ez a furcsa érzés,
S eltaposnak mindent, hogy céljukat elérjék.
Ellökik örökre maguktól a régi barátokat,
Mert számukra a pénz már ekkor fontosabb.

De az élet, ezt idővel úgy is megbosszulja,
S a kapzsiságot, szigorúan megtorolja.
A mohók, saját csapdájukban vergődnek,
Mert az új barátok ekkor, sehol sincsenek!

Későn jönnek rá, hogy mit is veszítettek,
S hogy saját hibájukból ők, mivé lettek.
Hogy nem lehet mindenáron meggazdagodni,
S magányukat a pénzzel takargatni!

2007. március

Ne tartsd magadban!

Ne félj elmondani érzéseidet,
S kiadni magadból félelmeidet!
Hangosan elsírni a bánatodat,
S másokkal megbeszélni azokat!

Mutasd ki másoknak örömödet,
S tárd ki a világnak szívedet!
Add ki magadból a szerelmet,
Ne tartsd magadban az érzéseket!

Mindig légy nyitott és őszinte,
Hisz csak a bátraké a szerencse!
Nem szégyen másokat szeretni,
S velük együtt, boldogan élni!

Ne tartsd bánatodat magadban,
Mert kettétöri szívedet nyomban!
Add ki magadból a keserűséged,
S könnyebben éled majd életed!

Oszd meg örömödet másokkal,
S nevess együtt a barátokkal!
Szívedet mindig éltesse a szeretet,
S a boldogság kíséri majd életed!

2007. március

Itt élnek közöttünk!

Vannak, kiknek szívét a sötétség borítja,
S kiknek lelkét, az ördög maga lakja!
Súlyos tetteket követnek el, minden nap,
S ez teszi boldoggá, sötét gondolataikat!

Lopnak, csalnak és embereket ölnek,
S hazugságban élik le hitvány életüket!
Nem tesznek különbséget jó és rossz között,
S csak a gaz tettek okoznak nekik örömöt!

Óvakodj az ilyen, gonosz emberektől,
Mert csak a bajt hozzák rád, fenekestől!
Tartsd magad távol sötét gondolataiktól,
S ne hagyd, hogy eltérítsenek a jó útról!

Sajnos nem látják még saját maguk sem,
Hogy a rossz, nem vezet jóra sohasem.
Hogy tetteikkel csak egy úton haladnak,
Mely út végén, a pokol kapuja hívogat!

2007. március

Anyai érzés

Ha belenézel gyermeked ártatlan szemébe,
A szíved összeszorul teljes egészébe.
Egy csodálatos érzés járja át testedet,
Melyet csak igazán az anyai szív érezhet!

Ez az érzés, minden nap, megérinti szívedet,
S minden percben boldogságot ad neked.
Elhozza életedbe a legcsodásabb kincset,
Mit számodra, a Te gyermeked jelenthet!

Senki sem tudja, mit érezhet egy anya,
Ki újszülött gyermekét először megpillantja.
Ezt a gyengéd érzést, nem felejtheti el soha,
Mert elkíséri életét, mint a legnagyobb csoda!

Mert csodának számít Istenünk ajándéka,
Mit nem érezhet mindenki, csak egy Édesanya!
S hogy a boldogság kísérje végig életedet,
Szeresd és óvd a Te legdrágább kincsedet!

2007. március

A strandon

Imádtam gyermekként a strand hangulatát,
Hol mindenkiben a szeretet motoszkált.
Ahol megkönnyebbültek az emberek,
S minden felnőttből, gyermek lehetett.

Imádtam hétvégeken, a strandra járni,
S a kukoricásnál a hosszú sorban állni.
Alig vártam, hogy érezhessem sós ízét,
S hogy én vezessem újra a sor elejét!

Imádtam a friss palacsintára várni,
S finom illatukat, hosszan szagolgatni.
Majd siettem, hogy megehessem mindet,
S a vízben ugrálva, ledolgozzam őket!

S mikor úgy éreztem, kiürült a hasam,
Gyorsan a jégkrémes felé szaladtam.
Olyan gyorsan ettem meg a jégkrémet,
Hogy utána már, nem éreztem éhséget.

Imádtam a medence vízében elbújni,
S a forró testemet, hidegre hűteni.
Lubickolni a hideg vízben anyuékkal,
S dobálózni a pöttyös labdámmal.

Imádom a mai napig ezt az emlékemet,
Melyet én, olyan boldogan éltem meg.
S ha visszaforgathatnám az idő kerekét,
Újból kilubickolnám a medence vizét!

2007. március

Testvéri szeretet

Olyan jó volt gyermeknek lenni,
S a családommal, együtt élni.
Minden nap testvéreimmel lenni,
S gyermekkoromat velük élni.

Ha én visszanézek az időben,
Ez volt a legdrágább nekem.
A családom hatalmas szeretete,
S a mindennapok békessége.

Napjaimat elkísérte az a hangulat,
Melyet csak egy nagycsaládé adhat.
Mi mindig szeretetben éli életét,
S csak szeretetre neveli gyermekét.

Azt sem mondhatja el mindenki,
Hogy testvéreit ennyire szereti,
Hogy a mai napig fontosak neki,
S hogy ők életének, örökre részesei.

Én azt láttam mindig a családunkban,
Hogy valaki mindig fogja kezed a bajban.
És ez a valaki, csak a testvéred lehet,
Ki vigyáz rád, s téged életed végéig szeret.

2007. március

Mindig veled

Tiéd vagyok már mindörökre,
Neked adtam magam egy életre.
Nem akarok már mást szeretni,
Csak mindig veled együtt lenni.

Nem bírnám ki az életet nélküled,
Úgy megszoktam már a lélegzeted.
Mit minden éjjel magamba szívok,
Mikor a legszebb álmodat álmodod!

Én már csak veled lehetek boldog,
Mert nélküled levegőt sem kapok.
Hisz ha nem vagy velem, fuldoklok,
S keserű magányomban, összeomlok.

Még mindig ugyanúgy tudlak szeretni,
S téged, ugyanolyan forrón ölelni,
Mint viharos szerelmünk kezdetén,
S örök fogadalmunk, legelején.

S ha az élet kitart majd mellettünk,
S nem hagyja meghalni szerelmünk,
Együtt éljük majd le hosszú életünket,
Olykor, igen viharos szerelmünket.

2007. március

Nyújtsd ki kezed

Mindenki hibázhat egyszer életében,
Ne ítélkezz túl hamar, senkiről sem!
Hisz mi is, csak emberek vagyunk,
S mi is, csak hibáinkból tanulunk!

Ne bántsuk őket, hisz nem tudhatták,
Hogy hibájukat, miért is csinálták.
Mert ha tudták volna, hogy hibáznak,
Lehet, hogy félúton megállnak.

Higgyünk bennük és segítsük őket,
Hogy hibájuk, ne ismétlődjék meg.
Bízzunk bennük, és reménykedjünk,
Hogy életükön, együtt segíthetünk!

2007. március

Kisfiam

Az én egyetlen kisfiam szemében,
Boldogság látszik minden percben.
A tiszta, ártatlan gyermeki szeretet,
Mely az ő, kicsiny-kis lelkéből ered.

Szemében látom szívének dobbanását,
S enyémben érzem, heves ritmusát.
Tudom, számára mi az ami fontos,
S pici szívének, mi okozhat gondot.

Boldog ő, mert szeretetben élhet,
S csíntalanságokat is elkövethet.
Nevetni tud még, tiszta szívből,
Mert huncutság fakad a lelkéből.

A felhőtlen boldogság kíséri életét,
Nincs, mi megszomorítsa pici lelkét.
A szeretet és törődés kíséri napjait,
S gondtalanság aranyozza be álmait!

2007. március

Éled a természet

Apró rügyekre fakadnak a fák,
Mely között a szellő suhan át.
Mi ontja magából a tavasz illatát,
S széttárja színes koronáját.

A virágok, melyek kibújnak a földből,
Pompáznak a szivárvány színétől.
Illatukat árasztják szét a vidéken,
S újra díszelegnek a napsütésben.

Kecsesen hajladoznak az esőben,
Míg újból tündökölnek a napfényben.
Csodájukra járnak az emberek,
Milyen gyönyörű is a természet!

Az eső illatát, s a föld zamatát,
Érezzük a felfrissült levegőben,
Mit a szél repít szét a vidéken,
S mi a tavaszt hozza el a szívünkben!

2007. március

Tudod milyen?

Tudod milyen érzés a betegségtől szenvedni
S az átkozott tehetetlenségben vergődni?
Mikor nem vagy képes egyedül létezni,
S a saját életedet, segítség nélkül élni?

Tudod milyen érzés, rádöbbeni, hogy véged?
Hogy talán életed fényét Te már leélted?
Hogy nem maradt számodra csak a remény,
Mi olyan, mint az égen felcsillanó fény!

Tudod milyen érzés, kiszolgáltatottan élni?
S minden napodon csak reménykedni?
Várni azt az elérhetetlen, távoli pillanatot,
Mikor életedet élni, talán egyedül is tudod?

Tudod milyen érzés, ha nem néznek semmibe?
S a Te életedet, már nem tartják semmire?
Mikor úgy érzed, te már csak teher vagy nekik?
S ettől a keserű bánattól, a szíved is haldoklik!

2007. március

Mikor eljön az idő

Ha kinyílik a túlvilág hatalmas kapuja,
S eljön az idő a fájdalmas búcsúra,
Megérezzük mind, azt a pillanatot,
Mikor örökre bezárhatjuk az ajtót!

Tudjuk, itt lebeg az idő körülöttünk,
De nem tudjuk, kiért jön előbb közülünk,
A félelem tölti be a fájdalmas perceket,
Mert nem tudod, mi történik odaát veled.

Ha látod, angyalok szállnak le az égből,
Az öröknyugalom árad szét lelkedből.
Már tudod, odaát ettől csak jobb lehet,
Mert az angyalok mindent megsúgtak Neked!

Megtisztult lelked, felszáll majd az égbe,
Melyet akkor egy fénysugár ragyog be.
Tudod, hogy számodra eljött a pillanat,
Mely elindítja hosszú, végtelen utadat.

Mi számodra titok volt a túlvilágról,
Az boldoggá tesz tégede pillanattól.
A búcsú, ekkor már nem fáj annyira,
Mert tudod, a lelked nem hal meg soha.

2007. március

Gondold meg

Vajon érdemes-e magadtól mindent eldobni,
S egy röpke románcért azt feláldozni?
Egy egész életet magad mögött hagyni,
S egy bizonytalanba egyből belevágni?

Vajon, eltudod-e majd felejteni a múltat,
S fájdalom nélkül élni, majd az újat?
S csak azzal győzködni folyton magad,
Hogy újjászülettél, s újra fiatal vagy?

Biztos lehetsz-e hogy az új kapcsolat,
Kitart melletted majd a bajban?
Hogy az élet, igen nehéz buktatóit,
Elviseli majd a sok kudarcban?

Megéri életed feladni egy érzésért,
Egy üres, eszelős kis románcért?
Egy érzésért mi egy múló pillanat volt,
S úgy tűnik majd el, mint égen a hold?

Föladod életed, egy új szerelemért,
S eldobod családod egy múló álomért?
Nem fáj, ha elfordul tőled a családod,
S eltűnnek életedből, mint a fiatalságod?

Vajon ez a románc, megér Neked ennyit,
Hogy föladd életed mit úgy szerettél eddig?
Hogy lezárd magad mögött azt az utat,
Mit hosszú évekig tapostál ki magadnak.

2007. március

Édesanyámról

Hiányzik mit gyermekkoromban átéltem,
Mit egyedül édesanyámnak köszönhettem.
Gondoskodása, mit tőle mindig kaptam,
Szép napokon ugyanúgy, mint a rosszban.

Fáradtságát soha, egyszer sem kímélve,
Mi voltunk az elsők, minden percébe.
Nem számított, ha fáradtan is ért haza,
A mosolyt arcán, akkor is megmutatta.

Hiányzik az ő odaadó szeretete,
Mi minden napomat boldoggá tette.
Gondoskodása, mit feltétel nélkül nyújtott,
S a türelme, mi oly megnyugtató volt.

A törődés mit igazán csak tőle éreztem,
A vigasztalása, melytől erősebb lettem.
A biztonság, melyet jelenléte nyújtott,
S a nyugalom, mivel megajándékozott!

2007. március

Néha jobb ha

Van úgy, hogy sokkal jobban teszed,
Ha nem mondod el saját véleményed.
Ha megtartod és megőrzöd magadban,
Mert ha elmondod, akkor leszel bajban.

Elszabadulhat körülötted a pokol,
S elindíthatod a lavinát mindenhol.
Egy gondolatért nagy árat fogsz fizetni,
Mert szádat, le nem tudtad fékezni.

Ellened fordul meglásd, mindenki,
Mert te, ellent mertél nekik mondani.
Megváltozik majd viselkedésük veled,
Csak mert te a pletykát, el nem hitted!

Rossz éjszakákat fogsz majd átélni,
Melyet csak forgolódással tudsz tölteni.
Nem biztos, hogy érdemes belemenni,
Tudd, hogy mikor kell inkább hallgatni!

Vigyázz, kinek mikor mit mondasz!
Mert ha nem, feleslegesen aggódhatsz!
Nem muszáj mindig középpontban lenni,
Tanulj meg néha a háttérben maradni!

2007. március

Hétvégén

Pöttyös labda száll fel a kék ég felé,
Gyermeknevetés hallatszik minden felé.
Dobálják a kicsik a labdát egymásnak,
Nagyokat kacagva, miközben játszanak.

Jó kedvükben miden mást felednek,
Oly szabadnak érzik-e hosszú perceket.
Boldog mosoly látszik, kipirult arcukon,
S nem számít, ha elesnek is az aszfalton.

Nem érzik a fájdalmas fájdalmat sem,
Inkább még nevetnek is, az eséseken.
Oly boldogan élik meg-e tiszta perceket,
Kár volna megzavarni ezt az emléket.

Élvezik, hogy nem kell már suliba menni,
S a lefekvést, sem kell nekik úgy elsietni.
A tanulást felválthatja az örömteli játék,
A pöttyös labda, és a mindentudó számítógép.

2007. március

Furcsa dolgok

Vannak dolgok, mik mintha ismétlődnének,
Mintha egyszer már megtörténtek volna veled.
Mintha átélted volna, máskor is életedben,
De mégis számodra, ez oly hihetetlen.

Hisz nem lehettél ugyanott kétszer is valahol,
Mely helyet, nem is ismerted korábbról.
Akkor jártál ott életedben legelőször,
De mégis, mintha láttad volna már régről.

Furcsa dolgok történnek velünk néha,
Mit nem tudunk hova tenni, soha.
Törjük a fejünket rajta igen sokáig,
De a kérdésre nem kapunk választ máig.

Vajon, hogy történhetnek ilyenek velünk.
Mi az, mit mi még nem is sejtünk?
Van valami életünkben, mit nem tudunk?
Vagy csak álmainkkal keverjük tudatunk?

2007. március

Sírj, ha már

Ne félj kisírni magadból bánatod,
Ha úgy érzed, tovább nem bírod!
Ha minden összeomlott életedben,
S nem bírod a terhet sehogy sem!

Ha érzed, belefáradtál mindenbe,
És már nem bízhatsz meg senkibe,
Ha nem tudod, mit kell csinálnod,
Akkor sírd ki magadból bánatod!

Ha érzed, számodra nincs remény,
Hidd el, felcsillanhat előtted a fény.
Tisztán fogod látni, azt a mellékutat,
Mi kisegít téged, s megoldja bajodat!

Ne félj magadból kisírni bánatodat,
Hogy tisztábban láthasd a dolgokat.
Hidd el, ha kicsit megkönnyebbültél,
Észreveszed, hogy sokkal erősebb lettél!

2007. március

Ne kívánj sokat

Ne kívánj egyszerre mindent az élettől,
Mert ha igen, csak bajod lehet ebből.
Légy boldog azzal, mid már megvan,
S oszd meg másokkal jóban, rosszban!

Nem lehet mindent megkapni egyszerre,
Tanuld meglátni a szépséget a kevésbe.
Sokkal boldogabb lehetsz az életben,
Ha nyugodtabban élsz és szerényen.

Ne akarj úgy élni, mint a gazdagok,
Mert magadra, csak a bajt hozod.
Ne sanyargasd szívedet éveken át,
Mert a sors szerényebb életet kínált.

Fogadd el azt, és légy vele boldog,
S tanuld meg élni, a te saját sorsod.
Lásd meg tisztán, a gazdagság árát,
S eldöntheted, melyiket választanád!

2007. március

Jön a Télapó!

Mindent beborít a csillogó hó,
Közeledik megint az öreg Télapó!
Rénszarvasok húzzák szánkóját,
S krampuszok kísérik végig útját.

Piros ruháját belepi a fehér hó,
Mi olyan, mint egy gyémánttakaró.
Fehér szakálla már leér a földig,
Mi bundás csizmáját takarja végig.

A gyermekek izgalomban vannak,
Vajon idén, milyen csomagot kapnak?
Az ablakon nézik, ahogy hull a hó,
S hogy merre jár az öreg Télapó.

Csillog minden a Hold fényében,
Siklik a szán, a csillagos égen.
Lassan mindenki álomba szenderül,
De van, ki leskelődik az ajtó körül!

Kitartóan várják az öreg Télapót,
Míg lecsukják szemüket, mint a Hold.
S mire előbújik a Nap fenn az égen,
A Télapó, már sehol sincs a vidéken.

2007. április

Álmainkban

Álmainkban csak azt mondtad,
Nem hagyjuk el egymást soha,
Mégis már a régmúlt emléke az,
Mire fájdalmasan gondolok vissza.

A múlt, mikor egymást szerettük,
S a szerelmet, el nem feledtük.
Nem telt el nap, hogy nem láttalak,
S nélküled nem éreztem csak fájdalmat.

Rabul ejtettek minket az érzések,
Melyek bennünk, oly hevesen égtek.
Nem hittük, hogy vége lehet valaha,
Hisz olyan volt ez, mint egy csoda.

Túl sokáig éltünk fent a fellegekbe,
Mi számunkra, nem tartott örökre.
Elmúlt az álom, mi oly csodás volt,
Mert a valóság, nem szerelemről szólt.

Kiégett szép lassan a tűz belőlünk,
S egymástól, oly távolra kerültünk.
Nem élte túl szerelmünk a valóságot,
Mert csak álomban érezte a boldogságot.

Anyák napjára

Köszönöm neked, hogy vagy nekem,
S hogy boldoggá tetted az életem.
Hogy kitartottál mindig mellettem,
S a bajban el nem engedted a kezem.

Köszönöm neked, hogy vagy nekem,
S hogy mindenre megtanítottál engem.
Hogy minden percben aggódtál értem,
S hogy gyógyítottál a betegségben.

Köszönöm neked, hogy vagy nekem,
S hogy amit tudtál, megadtál nekem.
Nem hiányzott semmi az életemből,
Sokat kaptam, még többet a szeretetből.

Köszönöm, neked, hogy vagy nekem,
S hogy te vagy az, ki felnevelt engem.
Nem kívánhattam volna jobb édesanyát,
Ki egem így tud szeretni, egy életen át.

Köszönöm neked, hogy vagy Nekem,
És kérlek, hogy maradj mindig ilyen.
Légy te az én legnagyobb támaszom,
Kire ha baj van, mindig támaszkodhatom.

Tehetetlenségben

Ha tudjuk, ki számunkra oly fontos,
Nem élhet sokáig, mert betegsége súlyos,
Bármit ami segít, megtennénk mi érte,
Hogy a jó Istenünk, életét megmentse.

S bár tudjuk, hogy ez úgyis lehetetlen,
Mégsem vesszük tudomásul sohasem.
Nem hisszük el az utolsó percben sem,
Hogy a sors, sokszor ilyen kegyetlen.

Tehetetlenül vergődünk sorsa felett,
S a kínokat vele együtt éljük meg.
Szenvedünk mind a semmittevésben,
Mert már nem tehetünk semmit sem.

Szívünk keserűségét nem mutathatjuk,
Kimondhatatlan fájdalmunkat takargatjuk.
Próbáljuk a hátralévő időt megszépíteni,
S a hitünket, mi elhagyott megerősíteni.

Napról napra csak várjuk a csodát,
Mit Istenünk hátha, mégis nekünk ád.
S mikor látjuk, a segítség nem érkezik,
Fejet hajtunk, mert Istenünk ítélkezik.

A Nap és a Hold

A Nap, mi oly erősen tündököl az égen,
Fényességet teremt, Földünk életében.
Ontja sugaraiból az égető forróságot,
A természet tüzéből áradó lágyságot.

S ha a nappalt, felváltja az éjszaka,
A Nap, helyét a Holdnak visszaadja.
Elválaszthatatlan testvérek ők ketten,
Kik irányítják életünket a végtelenben!

Mert a Nap, ha lehunyja fáradt szemét,
Nyugovóra tér, s átadja az égen helyét,
A Hold fénye ragyogja be az éjszakát,
S csillagok tükrében világít, egész éjjen át.

Így teszi csodálatossá a hosszú éjeket,
Mit az égen csillogó végtelen szépítget.
A végtelen, mi számunkra oly titokzatos,
Minek szépsége kimondhatatlanul káprázatos.

2007. április

Árván

Gyermekek néznek ki egy ablakon,
S tekintetükben ott lakik a fájdalom.
Nézik a többi gyereket, lent a téren,
Kik szüleikkel sétálnak a napsütésben.

Könnyes szemüket le sem veszik róluk,
Hisz számukra, csak a látvány jutott.
Kicsi szívük, ettől majd meg hasad,
Mert számukra, egy szülő sem akad.

Nem tudják ők milyen érzés lehet,
Ha valakit, egy édesanya szerethet.
Ha apa este a munkából hazajövet,
Csak őrá gondol, s neki szerez örömet.

Nincs számukra hely egy családban sem,
Itt élnek ők mind, együtt közösen.
Nincs se anyukájuk, se apukájuk,
Se szerető, igazi nagy családjuk.

Árvák ők itt, ahányan csak vannak,
Mert szülök nélkül élik napjaikat.
Szomorú kis életük minden napjába,
Nem számíthatnak ők csak egymásra.

Talán lesznek közöttük szerencsések,
Kik szerető családokhoz kerülhetnek.
De lelkükben, mindig ott él a fájdalom,
Hogy édes szüleik, elhagyták őket egykoron.

S ha az élet kegyes lesz majd hozzájuk,
Lesznek gyerekeik és nagy családjuk.
Kikkel boldogan nevetgélhetnek a téren,
És sétálgathatnak majd a napsütésben.

2007. április

Anyák napjára, Anyucikámnak!

Igaz még nagyon kicsike vagyok,
De az én szívem csak teérted dobog.
Tudom, én vagyok a te életed értelme,
Mert a napod minden percét én töltöm be.

Gondoskodsz és aggódsz értem,
A napodnak, minden percében.
Köszönöm Neked drága anyucikám,
Hogy így szeretsz engem és vigyázol rám.

Ígérem, majd meghálálom Neked,
S visszaadom minden szeretetedet.
Ha nagy leszek, majd én vigyázok terád,
Megóvlak majd a bajtól, ha az leselkedik rád.

Otthontalanul

Magába roskadva rám tekint egy férfi,
Fáradt szeméből a félelmet olvasom ki.
Egy kis táskát tart ő, a bal kezében,
Mit szívéhez szorít markával erősen.

Talán az a táska rejti életének titkait,
S abból megmaradt, összes emlékeit.
Emlékeket, mi számára oly fontosak,
Mit elmúlt életéből, magáénak mondhat.

Lehet, hogy önhibáján kívül került ide?
Vagy talán, a sorsa rendelte őt ide?
De hogy nekiszánt életét, le tudja élni,
Sokat kell még neki ezért szenvedni.

Többen vannak, kik hidak alatt laknak,
S a házak üres sarkaiban alszanak.
Nincs, hol lehajthatnák fáradt fejüket,
Mert otthontalanul élik sivár életüket.

Napról-napra tengetik szomorú sorsukat,
S koldulással töltik el üres napjaikat.
Az éhezéssel küzdenek meg minden nap,
S betegségtől szenvedve harcolnak.

Vajon, miért kell ennek így lennie?
S a mi Istenünk, miért nem tesz ellene?
Talán valóban ez lenne az ő akarata?
Hogy emberek éhezzenek utcán haldokolva?

S bár sok mindent elvett tőlük a sors,
Mit már nem kaphatnak soha vissza,
Egyvalami mégis megmaradt számukra,
Emlékeik, mit nem vehetnek el tőlük soha.

Rosszul érzem magam ettől a tekintettől,
S a mai napig, nem megy ki a fejemből.
Összeszorult szívvel gondolok erre vissza,
Mert igazán, segíteni se tudtam rajta.

2007. április

Mikor egyedül maradsz

Boldogan éldegélnek anya és az ő fia,
Még nem egyszer eljön az idő a búcsúra.
A kisfiú, kiből idővel igazi férfi lett,
Elhagyja otthonát, mert szerelmes lett!

Megérezte ő, az igaz szerelem ízét,
S nem bírja nélküle élni már életét.
Elhagyja érte otthonát és édesanyját,
Ki igazán szerette, hosszú éveken át.

Szomorkásan éli életét az édesanya,
Ki fia nélkül él már, nagy magányába.
Magányosan éli meg az üres napokat,
Mert nincs már senki, kiről gondoskodhat.

Nem kéri már többet tőle az ő kisfia,
Csinálsz nekem finom reggelit anya?
Nincs mellette senki a nehéz napokon,
Melyeket sokszor végigkísér a fájdalom.

Üres maradt gyermekeinek szobája,
Mi az elmúlást mutatja a számára.
Hogy az évek, elszállnak a feje fölött,
S magára maradt az üres falak között.

Nagy magánya keserűvé teszi a napokat,
De szíve tudja, mégis megnyugodhat.
Látja és tudja, fia boldogan éli életét,
Mert új családja befogadta, s szereti gyermekét.

Egy édesanya szívét csak az nyugtatja meg,
Ha gyermekét, boldogság környékezte meg.
Minden gondot és fájdalmat szó nélkül elvisel,
Hogy gyermeke boldogságát, soha ne zavarja ezzel!

2007. április

Szép az élet emberek!

Gyönyörűnek látom, amint a Nap felkel,
S a természet is, vele együtt éled fel.
A madarak mind azt csicsergik a fákon,
Csodaszép az élet - én is úgy látom!

Boldogságot érzek bent a szívemben,
S mindent szépnek látok, a Nap fényében.
Egész napomat elkíséri a szeretet,
S nincs, ki ma elronthatná kedvemet.

Boldog vagyok, hogy megszülettem,
S hogy életet kaptam nem feledem.
Köszönöm Neked drága Istenem,
Hogy ezt az esélyt, megadtad Nekem!

Nyugodtan élhetek, kicsiny falumban,
A hatalmas nagy Mátra aljában.
Ahol ezer, és ezer ember él közösen,
Szeretetben, minden nap békésen.

Ahogy gondolkodom a kút szélén ülve,
Rátekintek az előttem fekvő hegyekre.
Csodálattal nézem a természet szépségét,
Mi alázattal tölti fel lelkem bensőjét.

Hát nem szép ez az élet, emberek?
Szabadon élhetjük csodás életünket.
Van hol laknunk, igazi békességben,
S háború nélkül élhetünk, szépen!

S ha néha nehézségeink is adódnak,
Előbb vagy utóbb, mind megoldódnak.
S ha észrevesszük ezt a sok szépséget,
Sokkal könnyebben vesszük a nehézséget.

Lásd meg te is, milyen szép az élet!
S imádkozz, hogy betegség nélkül éld meg!
Mert ha Isten egészséget ajándékoz Neked,
Mindent szebbnek látsz majd, elhiheted!

2007. április

Gyermekkorom vakációja

Gyermekkori emlékeim közül sokszor előbukkan,
Mikor a szünidőben Poroszlón nyaralhattam.
Élveztem a vakációm, minden egyes napját,
Mit játékkal tölthettem el, ha éppen hagyták.

A drótkerítés sarkában, babával a kezemben,
Barátnőmmel játszottam, a nap minden percében.
Így teltek el a hosszú hetek, szépen lassacskán,
Mi igazi örömet okozott vakációm minden napján!

Szerettem a nyugalmat mi ott körbevett engem,
S mi megszépítette ezt a régi boldog emlékem.
Hangosan kacagtunk a lányokkal egymás meséin,
Mit együtt éltünk át a drótkerítés két szélin.

Milyen jó volt nekünk, akkor gyereknek lenni!
Nyarunkat csakis odakinn a szabadban tölteni.
Nem zavarhatta meg semmi-e boldog napokat,
Csak a sötét éjszakák, mik mindig közbeszóltak.

Jó volt érezni, a keresztszülők szeretetét,
Kik megtettek mindent, hogy a nyár jól teljék.
S ahogy a nyarak múltak el egymás után,
Úgy gyűltek az emlékek a kerítés két oldalán.

Ugyanott áll, azóta is az öreg drótkerítés,
Mi oly rég halotta már azt a boldog nevetést.
Azóta is üresen áll a kerítés mindkét oldala,
Hisz azok a szép nyarak, már nem jöhetnek vissza.

2007. április

Eltorzult érzelmek

Szomorú dologgal szembesültem a napokban,
Mit nem értek, s számomra feldolgozhatatlan.
Emberek, hogy kitudnak vetkőzni magukból,
S szerelmüket feledve, eltorzulni a haragtól.

Képesek megütni azt, ki számukra a minden,
Kivel életüket élték eddig, igaz szerelemben.
Kivel Isten előtt kötötték össze, örökre életüket,
S kivel együtt álmodták meg, örök szerelmüket.

Hogy lehet az, hogy így elmúlik a szerelem,
Mit két ember érzett valaha egymás szívében?
Hogy lehet valaki képes bántani a gyengébbet,
Kit nem régen még tiszta szívéből szeretett?

Kivel örökre együtt akarta leélni földi életét,
S hátralévő életének, minden csodás percét.
Kit a kezdetektől, mélyen a szívébe zárt,
S kiért a mi Istenünktől, örökre áldást várt?

Vajon mi az, mi így eltorzítja egy ember szívét,
Hogy addig üti szerelmét, míg nem látja a vért?
Talán az ördög költözik be, elgyengült lelkébe?
Ki kegyetlen dolgokat láttat jónak, a szemébe?

Vajon egy kapcsolat, hogy fajulhat el idáig,
S az igaz szerelem, ezután majd mivé válik?
Vagy talán a szerelemnek olyan hatalma van,
Hogy felül tud emelkedni, ha ilyen bajban van?

Talán ha elég erős a kötelék két ember között,
Majd átvergődik szerelmük, a sérelmek fölött.
De biztos, hogy érzelmeik örökre megváltoznak,
És soha többé nem lesznek már, olyan biztosak.

2007. április

Megéreztem a végzetem

Egy képet nézegetek, hálószobánknak falán,
Mi egykor készült rólunk, szilveszter éjszakán.
Sugárzott szemünkből, szerelemünknek fénye,
S szívünk hevesen vert, a nap minden percébe.

Új volt e csodás érzés akkor még számunkra,
Hisz nem ismerhettük egymást még annyira.
De ez az éjjel, oly emléket hagyott szívünkben,
Mit elfelejteni, nem fogunk tudni sohasem.

Boldog voltam akkor, hogy te vagy mellettem,
S te vagy az, ki szorosan fogja az én kezem.
Emlékszem arra vágytam, bár megállna az idő,
És soha ne lenne másnap, mi ezután jő.

Tudtam, hogy akkor valami megváltozott,
S tőled szabadulni, már soha nem akarok.
Mert akkor éjszaka megéreztem szívemben,
Hogy előbb vagy utóbb, te leszel a végzetem.

2007. április

Neked mi a fontosabb?

Ha belenézel egy másik ember szemébe,
Nem biztos hogy rögtön belelátsz lelkébe.
De ha szép lassan, kezded megismerni,
Egyre jobban, szívébe fogsz majd látni.

Rájössz, hogy mindenkiben van valami,
Mi a másik embert, szeretetre készteti.
Ott szunnyad lelkében, mélyen legbelül,
S idővel meglátod szépségét, nemcsak kívül!

Figyelj a szépség ne kívülről tündököljön,
Hanem az ember lelkében is tükröződjön!
Mert ha egy szív oly sötét, mint az éjszaka,
Azt a szépséggel sem takarhatják el soha!

Lásd meg a szépséget, mi legbelülről fakad,
S jól gondold át, hogy mi az, ami fontosabb.
Számodra, a belső érték jelentheti a többet,
Vagy egy arc, mi idővel megöregedhet?

2007. április

Szüleidet ne felejtsd el soha

Soha ne felejtkezz meg öreg szüleidről,
Kik életet adtak neked, a kezdetektől,
Kik téged egész életükben csak szerettek,
Mert nekik az életet, mindig te jelentetted.

Szeresd és óvd őket, mikor már elfáradtak,
S az élet számukra, már csak gondot okozhat.
Segítsd őket át, a mindennapok nehézségein,
Hogy könnyen átemelkedjenek, az élet kínjain.

Hisz olyan örömet tud okozni nekik jelenléted,
Ha csak pár pillanatra is veted rájuk szemed.
Erre várnak, öregségük minden egyes napján,
Ne vedd el ezt az örömöt, mit csak te adhatnál.

Gondoskodj róluk, ahogy ők tették egykoron,
S ne felejtsd, mit kaptál tőlük minden napodon.
Ápold őket szeretettel, mikor magatehetetlenek,
S ne mondj nemet, ha tőled kérik a segítséget.

Szeresd őket akkor is, mikor bajban vannak,
Ugyanúgy, mint ők tették életedben, mindennap.
S ha szereteted, nem okoz neked soha gondot,
Megérzik azt, s szívük ezért lesz majd boldog.

2007. április

Istenünk ajándéka

Az idő múlásával az ember megöregszik,
Arcán a sok kis apró ránc, mind meglátszik!
Idővel, egyre csak több és több lesz belőlük,
S tükrödet befeded, hogy megszabadulj tőlük!

Sajnos az öregséget, nem bírjuk eltakarni,
Mert az időt mi elszalad, nem lehet becsapni.
Ha tehetnénk, visszapörgetnénk az idő kerekét,
Hogy visszakapjuk, fiatalságunk oly nagy erejét.

De az idő kereke, sajnos csak előre halad,
S azt megállítani, soha senkinek sem szabad!
El kell fogadnunk, annak rohamos múlását,
S meg kell látni benne, korunknak varázsát.

Mert minden korban, van valami szépség,
Mit csak egyszer élhetsz át, és soha többé.
S ahogy szép lassan múlnak el az évek,
Az öregséget majd egyre jobban megérzed!

Rájössz, hogy ennek sajnos így kell lennie,
S egy idő után, te sem akarsz tenni ellene.
Tükrödről is leveszed, szép lassan a leplet,
Mert rájössz, az időt visszafordítani nem lehet.

S ha belenézel ezután a tükör közepébe,
Az élet ajándékával találod magad szembe.
És abban a pillanatban fogsz rádöbbenni,
Hogy öregségedet, Isten ajándékának kell venni.

Hát légy vele boldog, amíg csak teheted,
S tanuld meg élvezni, a hosszú öregséget.
Használd ki annak, minden egyes pillanatát,
Hogy észrevehesd az öregség, szebbik oldalát!

2007. április

Mindörökké fájdalom

Micsoda őrült fájdalom hatol szívünkbe,
Mikor elveszítjük szerelmünket, örökre.
Kiből minden napon erőnket merítettük,
S kivel a legcsodásabb életünket éltük.

A fájdalom szétárad összeroskadt testünkben,
S üresnek érezzük a valóságot a jelenben.
Nagyon mélyről jön ez a kínzó fájdalom,
Mi belülről égeti testünket, de nagyon.

Elmondani nem lehet ezt a keserűséget,
Mi átjárja a gyásszal jött nehéz perceket.
Marja és kínozza, lelkünknek legmélyét,
S nem hagyja el soha szívünknek bensőjét.

Belénk költözik a bánat, már egy életre,
S társunk hiányát érezzük mindörökre.
Szívünk soha többé nem fog megnyugodni,
Mert szerelmünk hiányát nem tudja feldolgozni.

A félelem, hogy mi lesz majd velünk ezután,
Kétségekkel tölt el, minden szörnyű éjszakán.
Az emlékek nem hagynak nyugodni minket,
S hogy miért történt ez így? kérdezzük Istenünket.

De kérdésünkre a választ, nem fogadjuk el soha,
Mert az űrt, mi utána maradt, senki nem pótolja.
Nem leszünk mi már, soha többé olyan boldogok,
Mert szerelmünk nélkül, már a mi szívük is halott.

2007. április

Látogatás a kollégiumban

A kollégium minden egyes szegletében,
Diákok nevetnek a délután csendjében.
Látogatók serege indul éppen hazafelé,
Mert elmúlt a vasárnap, mi a rokonoké.

Egy ablaknál keserves sírást lehet hallani,
S egy kislány arcán óriás könnyeket látni.
A zokogást nem bírja ő már abbahagyni,
S egyre csak vár, hátha jönnek még szülei.

Arra gondolt, őt talán már el is felejtették,
S gondolatai, kicsi szívét is megsebezték.
Az órák kegyetlen lassan múltak felette,
S a várakozás a perceket fájdalommal tölti be.

Ne félj kicsi lány! szóltak hozzá a szobában,
Eljönnek hozzád is, csak késnek a város zajában.
S amilyen sebesen a csillag hullik le az égről,
Oly gyorsan futottak a szülők az utca felől.

Csomagokkal kezükben megpakolva érkeztek,
Hozták a finomságokat, egyetlen gyermeküknek.
A boldogság csillogott mindhármuk szemében,
Hogy újra láthatják egymást ebben a percben.

S a kislány ki keservesem sírta át a délutánt,
Szorosan magához ölelte édesanyja derekát.
Boldog volt és büszke, az ő drága szüleire,
Kikben nem csalódott soha, egyetlen percre se.

2007. április

Kapzsiság

Először csak kapsz az élettől,
Majd követelsz mindenkitől.
Ezután elveszed, ami a másé,
S vissza már nem adod többé!

Meglopod azt is, ki jó barátod,
Bárkit becsapsz, de nem látod.
Mindig többet akarsz magadnak,
Mert nem elég, mit neked adnak.

Félsz, másnak nehogy több legyen,
S bármit megteszel,- ne így legyen.
Elfelejted, ki is vagy te valójában,
S új tag leszel a kapzsik klubjában.

Pénzedért mindent megkaphatsz,
De a barátokról, már lemondhatsz.
Magadra maradsz a fényűző napokon,
S egyedül ébredsz, egy fagyos hajnalon.

2007. április

Gyere édes

Gyere kicsi lány, fogd meg a kezem,
És táncold át ezt az éjszakát velem.
Ébreszd fel a vágyat mi bennem él,
Mi oly rég óta már, szunnyadozva ég.

Szítsd fel a tüzet, mi elhozza a szerelmet,
Mi oly régóta várja, már ezt a percet.
Ne félj az élettől, mi oly sok titkot rejt,
Meglásd, ez mindkettőnket rabul ejt.

Kicsi lány csak nekem add a szíved,
S én is csak neked adom az enyémet.
Soha többé nem kell már attól félned,
Hogy a tánc közben elveszítelek téged!

Olyan szorosan ölellek én át édesem,
Hogy senki sem szakíthat el sohasem,
Szerelmes életünk lesz, majd meglátod,
Hol életed végéig, csak a párodat látod.

2007. május

Az igaz barátság

Igazán gazdagok csak akkor lehetünk,
Ha igazi barátok kísérik végig életünk.
Kik jóban és rosszban el nem hagynak,
S mellettünk, mindvégig kitartanak.

Ha napjainkat a szomorúság kíséri,
Egy igazi barát, ezt rögtön megérzi.
Ha látja, szívedet valami nyomja,
Segítő kezét azonnal neked nyújtja.

Veled van a fájdalommal teli napokon,
Tartja lelked erejét, össze ne omoljon.
Segítőkész veled, minden helyzetben,
Legyen nappal vagy akár késő éjjelen.

Egy igazi barát nemcsak magára gondol,
Mert önzetlenül segít, bárkin mindenhol.
Számára az okozza az igazi boldogságot,
Ha akkor segíthet, mikor már nem várod.

S mikor ajtódon a jókedv bekopogtat,
Boldog, mert veled együtt mosolyoghat.
Nem sajnál tőled egyetlen percet sem,
Mert fontos vagy neki, egész életében.

Ebben az életben, nehéz barátokra lelni,
De ha rátaláltál, ne hagyd őket elmenni.
Vigyázz rájuk, mint a legféltettebb kincsedre,
Mert az igaz barátság aranyat ér életünkbe!

2007. május

Légy mindig kitartó

Légy erős, ne hagyd el magad soha,
Ha másban nem is, bízz önmagadba!
Érezd az akarat, hatalmas erejét,
S mindig fogod látni utadnak legvégét!

Az akaratnak oly nagy a hatalma,
Egész életünket meghatározhatja.
Ha bennük sok rejtőzik nagyságából,
Kihúz minket a bizonytalanságból.

Ha bekopogtat váratlanul a betegség,
S elhagyja fáradt tested az egészség.
Az akarat képes ezen felülemelkedni,
S azt minden erejével testedből kiűzni.

Mikor összeomlik, mit életedben elértél,
S fáradt vagy, hogy ez ellen már tegyél,
Akaraterőd, ha van, segít majd te rajtad,
Csak légy igazán kitartó, s bízd rá magad.

Ha van célod, mit kitűztél magadnak,
Eléred, ha valóban rendületlen vagy!
Mert az élet azokat ajándékozza meg,
Kik nem adják fel, s kitartóan küzdenek!

2007. május

A sors igazságtalansága

Az élet nagyon sokszor, kegyetlen velünk,
Mert vannak helyzetek, mi ellen nem tehetünk.
Sokszor igazságtalanul ítélkezik felettünk,
És ezért mi tehetetlenek, drágán meg is fizetünk.

Gyermekek, kik mire először meglátják a napot,
Elveszítik édesanyjukat, mert ő addigra halott.
Életet ajándékoztak ők, mert mindig erre vágytak,
De álmaikért, életükkel fizették meg az árat.

Soha nem láthatták meg újszülöttük arcát,
Kit szívük alatt hordtak hosszú hónapokon át.
Egyetlen érzést vihettek át a mennyek országába,
Mit csak egy édesanya ismerhet meg-e világba.

Fájdalmas élet vár ezekre, a kis árvákra,
Kik édesanyjuk nélkül nőnek fel gyermekkorukba.
Senki nem pótolhatja számukra azt a szeretetet,
Mit csak egy édesanya szíve adhat gyermekének.

S évek múlva, mikor az árvák szülőkké válnak,
A boldogságtól, örömkönnyeket hullajtanak.
És abban a pillanatban, igazán érezni fogják.
Hogy az élet mitől fosztotta meg, az ő édesanyját.

2007. május

Amiért érdemes élni!

Öreg néni, kinek ereje már fogytán,
Görbebottal bandukol haza az utcán.
Háta meggörnyedve, fájdalomtól teli,
De ezt egyetlen panasz nélkül viseli.

Húzza, vonja maga mögött táskáját,
Miben cipeli magának elemózsiáját.
Bejárta már a fél várost, és a piacot,
Hogy ellássa magát, úgy- ahogy.

Egyedül gondoskodik saját magáról,
Elbánt vele az élet, minden oldalról.
Férje meghalt, életét adta a hazáért,
Fia pedig elhagyta egy másik országért.

Félúton megállt s leült egy kis padra,
Hogy erejét összeszedve eljusson haza.
Nem segít rajta senki, ezen a világon,
De érzi, látni fogja még fiát egy napon.

Egy levélkét húz elő, míg teste megpihen,
Mit fia írt, kiről most nem tud semmit sem.
Könnyes szemekkel végig fut a sorokon,
Pedig kívülről tudja, mi ott áll a lapon.

Minden alkalommal, ha előveszi levelét,
Ebből meríti magának hihetetlen erejét.
Van egy mondat, mi örökké cseng fülében,
Mit nem felejt el soha, mi erősíti hitében.

Hazamegyek hozzád, egy váratlan napon,
S többé hazámat, már el nem hagyom.
Lassan folytatja keserves útját a néni,
Lehajtott fejjel szívét, csak bánat kíséri.

Mikor hazaért útjáról öreg kis házához,
Kapujában egy férfi, kisfiút húz vállához.
Ott jön a nagyi, kiáltott a férfi hangosan,
Futott édesanyjához, ki csak nézte boldogan.

Szíve vert, és egyre hevesebben dobogott,
De megszólalni az örömtől már nem tudott.
Nézte perceken keresztül, rég nem látott fiát,
S most érezte igazán a hosszú évek fájdalmát!

Egyetlen éjszaka és minden megváltozott

Bárcsak visszakaphatnám azt az éjszakát,
Mit veled, egy májusi éjszakán éltem át.
Séta a Duna partján a fényes csillagokkal,
S az orgonacsokrod életre szóló illatával.

Kezed oly gyengéden simogatta arcomat,
Szemed csillogását elvarázsolta az alkonyat.
Csókod olyan volt, mint egy édes alma,
Minek ízét, nem tudom feledni már soha.

Egyetlen éjszaka és minden megváltozott,
Szívem egyből remeg, ha rád gondolok.
Mindenről már csak te jutsz az eszembe,
S ettől az érzéstől félek, még-e percbe.

Soha nem érzetem ilyen boldognak magam,
Talán eljött az idő, hogy elgondolkodjam?
Azt hittem, ettől sokkal erősebb vagyok,
S a szerelem, bennem nem hagyhat nyomot.

Felejthetetlen érzés ez, egyhangú életemnek,
Mert az- az este, elvarázsolta szívemet.
Szeretettel töltődtem fel, egyetlen éjszaka,
S ez kemény szívemet, teljesen meglágyította.

Még sem vagyok olyan erős, mint gondoltam!
Hiába küzdök érzéseim ellen, pedig akartam.
Egy gondolat tölti be egyhangú napjaimat,
Mikor láthatlak újra a fényes csillagok alatt?

Mikor foghatom újra meg pici kis kezedet?
S mikor láthatom újra, csillogó szemedet?
Mikor érezhetem csókodat újra ajkamon,
Mi elvarázsolta szívemet azon a hajnalon?

2007. május

A technika csapdája

A technika csodái tesznek naggyá minket,
Mi nélkül már összeomlana-e földi élet.
A tudás, mi bennünk rejtőzik ezrével,
Hajtja modern életünket minden erejével.

A technika mi napról napra hatalmasabb,
Újabb dolgokra ösztönzi tudósainkat.
Megvalósítják számunkra a lehetetlent,
Mi felülmúlja az elképzelhetetlent.

S hogy az élet milyen furcsa és mostoha,
Azt a technika saját maga bizonyítja.
Amit tudásával az embereknek átad,
Azt háborúban használják fel a rosszak.

Mert vannak jók, és vannak gonoszak,
Kik nem csak jóra, rosszra is gondolnak.
S amíg Isten a tudást nekünk ajándékozza,
Addig van, ki tudásával a világot rombolja.

2007. május

Rád várakozva

Csak folyik az esőcsepp arcomba,
Míg téged várlak a város zajába.
Autók csapják fel, ázott ruhámat,
De nem mozdulok, mert téged várlak.

Annyira várom már találkozásunkat,
Hogy érezzem szerelmes pillantásodat.
Mely csodássá tesz minden egyes percet,
Mit egyedül csak is veled élhetek meg.

Csak folyik az esőcsepp arcomba,
S a virágod is szirmait hullajtja.
Az idő oly nehezen halad előre,
Míg téged várlak a szakadó esőbe.

Testem reszket, mert annyira fázik,
S csak, a te forró csókodra vágyik.
Hogy érezze a szenvedélyt, mi úgy éget,
Mit egyedül, a te szerelmednél érzek!

Csak folyik az esőcsepp arcomba,
S én belefeledkezek gondolataimba.
Vajon, hogy mondjam el, mit érzek,
Hogy az első pillanatban megértsed?

Csak folyik az esőcsepp az arcomba,
S te feltűnsz az utca hangos zajába.
Esernyővel kezedben szaladsz énfelém,
És ruhád már vizesebb, mint az enyém.

Magamhoz ölellek, közben eső esik ránk,
S tudom, szavakra nincs szükségünk már.
Érzem a szíved, milyen hevesen dobog,
S kérdésemre a válasz, már többé nem titok.

2007. május

Megérkezett a tél

Fagyos reggel köszönt a szunnyadó tájra,
Hó borítja a várost, mi az ébredést várja.
Összekuporodva alszik mindenki vackában,
Eljött a tél, s kopogtat mindenki ajtajában.

A csillogó hó vastagon borítja be a tájat,
S az emberek az ajtóknál csodálkozva állnak.
Szemük káprázik a látvány szépségében,
Mit a természet nyújt nekünk minden évben.

Az első hó, mi az igazi télnek érkezését hozza,
Örömmel tölti el szívünket, mert mindenki várja.
Hogy mikor láthatjuk először a télnek szépségét,
Senki nem tudja pontosan e titokzatos rejtélyt.

Gyermekek ugrálnak a frissen esett hóban,
És egymást hógolyózzák kacagva, boldogan.
Oly régóta várják ezt a gyönyörű pillanatot,
Hogy észre sem veszik maguk körül a fagyot.

Szánkó siklik végig a puha hónak tetején,
S rajta csillogva tükröződik, a holdfény.
Mindenki boldog, hogy újra itt van a tél,
Mert fehérben tündökölhet a karácsonyi éj.

2007. május

Uralkodik az elégedetlenség

Sokszor elégedetlenek vagyunk,
Pedig nincs is rá semmi okunk.
Van fedél a családunk feje felett,
Hol békében élhetjük, életünket.

Van tévénk, és videó magnónk,
S ha jól megy, plusz még autónk.
Lehet, hogy van még mobilunk is,
De nem is egy ám, hanem több is.

Van DVD-nk, magnónk és biciklink,
S még ezen felül, automata gépeink.
Hát van-e okunk elégedetlenkedésre?
Hisz költekezünk a színvonalemelésre!

Vagy talán ez jelenti életünk szépségét?
Hogy milyen szinten éljük minden percét?
Hát már csak ez okoz nekünk örömöt?
Hogy egyre jobban gyűlnek a kölcsönök?

Hát milyen világ ölel minket körbe?
Mi belehajszol a drága kölcsönökbe?
Csak hogy látszatot tudjunk tartani,
S másoknak meg tudjuk, azért is mutatni!

De vajon miért kell mindenből a legjobb?
S miért kell úgy élnünk, mint ahogy mások?
Elfelejtettük, hogy nem lehet mindent egyszerre,
Mert belehajszoljuk magunkat a vesztünkbe!

2007. május

Néha elfog a félelem

Éjszaka van, szobámban csendes zene szól,
Alszik már a város, de az én szívem zakatol.
Hosszan nézlek téged, s az jár az eszembe,
Vajon meddig élhetek veled, ebbe az életbe?

Lesz-e lehetőségem megöregedni melletted?
Ha a gyilkos kór, ismét megtámadja testemet?
S ha így lenne, lesz-e erőm megbirkózni vele?
Anélkül, hogy a lelkem megint össze ne törne?

Mióta a tiéd vagyok, sok mindent átéltünk,
Voltak nehéz napjaink, de mindent túléltünk.
Mindig kitartottunk egymás mellett a bajban,
Úgy ahogy azt megfogadtuk, Isten házában.

Szeretnék veled szép lassan megöregedni,
S addig még ezer és ezer éjszakát átélni.
Annyira vágyom rá, hogy ez így legyen,
Hogy imával kérem Istenem minden éjjelen!

Elmondom neki mennyire, szeretlek téged,
S nem kérek semmi mást, csak egészséget.
Hosszú és boldog éveket, a te oldaladon,
Hisz úgy szeretlek, hogy az már fáj nagyon.

2007. május

Te alszol, s én csak nézlek

Megszülettél, és te lettél a lelke életemnek,
S boldog vagyok, hogy megkaphattalak téged.
Olyan csodálatos érzés édesanyának lenni,
Hogy azt nem is lehet igazán papírra írni.

Mikor álmodban halkan odahajolok feléd,
S puszilgatom arcodat, mi úgy alszik még,
A gyengédséd fut végig az én szívemen,
S igazi boldogságot érzek egész énemben.

Milyen édesen alszod a te kis álmodat,
A nyugalom járja át minden porcikádat.
Imádom hallgatni lélegzésed a csendben,
S csak úgy ülni melletted-e meghitt percben!

Ha volna erőm, elnéznélek egész éjszaka,
S talán még bele is látnék az álmodba.
Látnám, ahogy újból végigjátszod a napot,
S ahogy rám tekint az a huncut mosolyod!

Egy pillanatra én is lehunyom a szemem,
S hangodat hallom a néma csendben.
Anya figyeld csak, milyen ügyes vagyok!
S én látom, ahogy a labdát felém rúgod.

Vannak percek, mikor csak rád gondolok,
S újból hallom hangod mikor azt mondod.
Te vagy a legjobb anyuka ezen a világon,
S lelkemet a boldogság járja át, ha ezt hallom!

Csak nézlek, s ágyad szélén rólad merengem,
S lassan az álom fut végig könnyes szememen,
Nem tudom pontosan, mióta vagyok itt veled,
De biztos, hogy minden perc öröm lelkemnek!

2007. május

Soha nem vagy egyedül

Mély álomba merült a város éjszaka,
De egy férfi még mindig nem ért haza,
Sötét utcákon barangol egymagában,
S emlékeivel küzd nagy magányában.

Elvesztett mindent mi életét jelentette,
Keserű sorsa őt, örökre megsebezte,
Magányosan éli, boldogtalan napjait,
Már egyedül csak a múlt emlékei éltetik.

Volt gyönyörű családja és örömteli élete,
Míg egy szörnyű baleset azt el nem vette.
Nem volt ott szeretteivel abban a pillanatban,
S lelkiismerete, azóta sem hagyja nyugodtan!

Bűnbánata minden átkozott percben azt súgja,
Talán ha akkor velük van, minden más volna.
Ilyen gondolatok marják lelkét, nap mint nap,
S csak bolyong az utcákon a holdfény alatt!

A fájdalom könnyeket csal szomorú szemébe,
S nem látja a kiutat, bűnének enyhítésére.
Gondolataiban Istenhez fordul segítségért,
Mutassa az utat, s bocsásson meg bűnéért!

S ahogy teltek az órák, arra eszmélt fel,
A harang feje fölött, nyolcszor kondult el.
Megint elmúlt egy keserűségtől teli éjszaka,
S nem tudja, bűnétől hogy szabadulhatna!

Lehajtott fejét felemelve akkor meglátta,
Hogy előtte áll egy nagy ajtó tárva nyitva.
S amint belépett a kapun, Istennek házába,
Tudta, nem véletlen vezetett erre az útja.

Érezte, ettől a perctől már nincs egyedül,
S lelkiismerete is, majd lassan megenyhül.
Rájött, megtalálta magának az igazi kiutat,
Mert Isten segít, ha hozzá segítségért fordulnak!

2007. május

Gyűlölködve

Két testvér kik évek óta haragosak voltak,
Egy nap édesanyjuknál véletlen találkoztak.
Fájdalmas volt a régi emlék az ő számukra,
Mert szívüket a gyűlölet sokáig elvakította,

Hosszú évekkel ezelőtt kezdődött minden,
Mikor egy lányt szerettek mindketten,
Oly sokáig küzdöttek, a kislány kezéért,
Hogy a testvéri szeretetet is feledték.

Mi először csak játéknak tűnt közöttük,
Az véresen komollyá fajult körülöttük!
Egy idő után már a lányt is elfeledték,
De egymás szívét örökre megsebezték.

A harag komoly gyűlöletté változott,
S ezt már nehezen viselték a konokok.
Elváltak, mert a gyűlölet oly erős lett,
Hogy ezen a testvéri szeretet sem segített!

Büszkeségük évekig nem hagyta a békét,
S életüket, ezért ádáz haragban élték.
Nem beszéltek egymással már régóta,
Pedig szívük sérelmeiket megbocsátotta.

S mert az első lépés nehéz mindenkinek,
Ezért évekig inkább ők sem tették meg.
De ahogy édesanyjuknál most találkoztak,
Már mindketten a békülésre gondoltak!

Az otthon, a gyermekkort idézte számukra,
A boldog emlékeket, e váratlan pillanatba!
S édesanyjuk bizakodó tekintetébe nézve,
Szívük azt súgta-felejtsd el a sérelmeket végre.

S ahogy egymás szemébe mélyen belenéztek,
A testvéri szeretetük végre újból feléledt.
Megérezték a testvéri szeretet melegét,
Mit oly sokáig mellőztek, de hiányoltak rég!

S ahogy kezüket egymás felé nyújtották,
A haragot szívükből, örökre kitaposták.
Szorosan ölelték egymást hosszú percekig,
S a gyűlöletet elfeledték, életük végéig!

Szunnyadó fekete föld

Ó, drága szunnyadó fekete föld,
Illatod járja át a hegyet és mezőt,
Felénk nyújtod az édes gazdagságot,
Mégis a parlagon maradt földet látod.

Nincs már gazda, ki szívét neked adná,
S ha kell egész életét is, rád áldozná.
Elmúlt az idő mikor te voltál az élet,
Az embereknek nyújtó biztonságérzet.

Már kihalt az emberekből a remény,
Mert verejtékes munkájuk mi kőkemény,
Nem kap elismerést a mi hazánkban,
S mert nincs, ki hisz a gazdaságban!

Már nem szeretik úgy művelni a földet,
Mi ételt s italt adott mindig népünknek.
Gazdagságot és munkát a generációknak,
S boldog életet, a mi kis országunknak!

Ráfizetés és káosz uralja a gazdaságot,
Népünknek nem ad, csak bizonytalanságot,
Mi régen biztonságot jelentett családunknak,
Az mára csak emlék, a mi kis országunknak!

2007. május

El kell, hogy engedjelek!

Hidd el édesem jobb lesz neked nélkülem,
Mert az életed csak fájdalom énvelem.
Bánatot és üres napokat nyújtok neked,
Pedig többet érdemel gyöngéd szerelmed!

Tudom, unalmas neked az élet énvelem,
Ezért mondom, még most hagyj el engem!
Fiatal gyöngédséged, mindenkit elragad,
S lesz rá érdemesebb, ki tenyerén hordozhat,

Szaladj, fuss, míg meg nem bánom szavaim,
S hátra se nézz, mert meglátod érzéseim.
Meglátnád szememben szívem fájdalmát,
S meghallanád lelkem hangos zokogását!

Tudom, hogy ennek sajnos így kell lennie,
Hisz velem szerelmed, nem teljesedhet be!!!
El kell, hogy engedjelek örökre magamtól,
Hogy boldogabb életet kapj, egy fiatalabbtól!

Pedig oly színesen ragyogod be életemet,
Ahogy a szivárvány kápráztatja szemeinket.
Annyira szeretlek téged, te drága kicsi lány,
Hogy megszakad a szívem, szavaim után!

Éld életedet, szerelemben és boldogan,
S ne gondolj rám, mert az úgy is hasztalan.
Soha nem tudod meg, a szívem mennyire fáj,
S hogy senkit nem fogok, így szeretni már!

2007. május

A természet lesújtó ereje

Félelmetes sötétség borult a kék égre,
S gomolygó felhők érkeztek egy kettőre.
A természet hatalmas erejével lecsapott,
S az emberek szívén félelem uralkodott!

A felhők közül cikázó villámok csaptak le,
S a falvakon végig söpört a sebes szél ereje.
Mindenki menekült védelemért otthonába,
De volt ki épp ott került igazán nagy bajba.

A forgószél sebesen szaggatott mindent szét,
Megsebezve ezzel az emberek riadt lelkét.
Pusztítást és rombolást hagyva maga után,
Lesújtott a falvakra egy nyugalmas délután.

Kicsavart óriás fák és megtépázott házak,
Megbontott épületek és szertefoszló vágyak.
Van kinek élete egy pillanat alatt romba dőlt.
S miért évekig dolgoztak azonnal derékba tört.

A pusztító szél hirtelen jött és úgy is távozott,
Maga mögött hagyva ezer és ezer bánatot!
Ereje mi félelmetesen hatalmas és rémisztő,
Elsöpör mindent mi a földre csak építhető.

A természet, mi oly kiszámíthatatlan,
Mindenre elszánt és megállíthatatlan.
Megmutatva erejét, s haragját a földnek,
Figyelmeztetését adva a pusztító jövőnek!

2007. május

Még hiszek az emberekben

Hiszem, az emberek jók is tudnak lenni,
Csak neked is, kell hozzájuk viszonyulni.
Megkaphatsz tőlük minden együttérzést,
Mert lelkükben ott lakik az összes érzés!

Ha kedves vagy és barátságos velük,
Neked adják majd ők is szeretetük.
Hát ne vond meg segítő kezed mástól,
S meglásd öröm ér majd viszonzásul.

Ha jó vagy, nyugodt lesz lelked éjjelente,
S az élet is megköszöni, nem hagy cserbe.
Boldog leszel, mert téged mindenki szeret,
S örökre így akarod élni majd életedet!

Megértésben minden emberrel a földön,
Mert szíved nyitott, szeretetre méltó örökkön.
Azt kívánom neked, légy te is olyan elégedett,
Mint amilyen elégedetten én élem életemet!

2007. május

Apró örömök

Gyönyörű napra ébredtem fel reggel,
Mert jól kipihentem magam az éjjel.
Nyugodtan kezdődött el a mai napom,
S jó kedvűen ittam kávémat az udvaron.

Hintaágyam mi nem mai gyerek már,
Minden egyes kávézásnál engem vár.
Oly meghitt pillanatokat élek át benne,
Mitől többet nem kívánok már soha se.

A rádióm mi az udvaron a zenét adja,
A kellemes időtöltést nyújtja számomra.
Olyan elégedetten töltöm el perceimet,
Hogy nyugalom szállja meg a lelkemet..

Mindig arra vágytam, egész életemben,
Hogy otthonom minden szegletét szeressem.
Hogy mindig olyan dolgok vegyenek körül,
Minek szívem és lelkem is nagyon örül!

Ha ránézek a házunknak az udvarára,
Mi a színes virágok illatát árasztja,
A szívem megint csak örül és boldog,
Hogy ilyen szép környezetben lakok!

Nem kellenek a boldogsághoz nagy dolgok,
Csak apró örömök, mik számomra nagyok.
Lehet, hogy másoknak ez nem jelent semmit,
De az én szívemet, ilyen apró örömök is éltetik!

2007. május

Hová lett az elismerés?

Ki vagyunk éhezve a szeretetre,
Mások oly jóleső dicséretére.
Az emberek ritka elismerésére,
Mi büszkeséget csal szemünkbe!

Régen még őszintébben éltünk,
Ki érdemes volt rá megdicsértünk.
Ez mára sajnos, csak múló divat,
Mert az emberek rosszindulatúak!

Nincs elismerés-mert az minek!
Add tudásod-de meg nem dicsérlek!
Így mennek a dolgok a mai világban,
Pedig a dicséret erőre sarkall a munkában!

Eljött a legszebb nap az életedbe!!!!!

Eljött életednek a legszebb napja,
Mit annyira vártál már évek óta!
Megnyugodhat lelkednek legmélye,
Mert megtaláltad a szerelmet végre!

Élheted életed nyugodtan és boldogan,
Rátaláltál az igazira ki örökre veled van!
Szeresd őt úgy, ahogy még senki se tette,
S légy mindig nagyon megértő vele!

Ezen a napon jegyezd meg fogadalmad,
S ne felejtsd el akkor se, ha virrad.
Legyen eszedbe majd évek múlva is,
S légy mindig kitartó még a bajban is!

Úgy szeresd párodat egész életedben,
Mint ahogy senki nem tud-e földkerekségen!
Meglátod a szerelem mennyi örömmel jár,
S a boldogság örökre a szívedbe költözi már!

2007. május

Gyere, bújj ide hozzám kisfiam

Megint eljött e hosszú napnak a vége,
Mit oly nehéz lezárni szobád sötétjébe.
Te annyi életet sugárzol ki magadból,
Hogy képtelen vagy megnyugodni attól.

Gyere, bújj ide hozzám drága kisfiam,
Fejed lehajtva én had simogassam,
Hagyd hallgatni szívednek dobogását,
S érezni fáradt tested, ölelő karját.

Engedd, hogy anya álomba ringasson,
S álmodat őrizze melletted ágyadon.
Engedd átélnem kicsi szíved szeretetét,
Mitől anya is boldogabban éli életét.

Minden egyes meghitt pillanat veled,
Megszépíti, megnyugtatja a perceket.
Szívem a leggyöngédebb érzés járja át,
Mert megkaptam az élet legszebb csodáját!

2007. május

Hallasz engem Apa???

Megint itt van halálod évfordulójának tavasza,
S én hiányoddal küszködöm a mai napig- Apa!
Elmúlt életemből megint egy hosszú év nélküled,
S én még mindig fájó szívvel csak rád emlékezek!

Küszködök és szenvedek, mert te nem vagy velem,
S kik édesapjukkal élnek, rájuk mind irigykedem!
Hiányzol, és sokszor volna rád szükségem Apa!
De te itt hagytál emlékeiddel, magamra hagyva.

Nem érti meg az én szívem fájdalmát soha senki,
S kínzó bánatomat sem önthetem én senkinek ki!
Egy üres űrt érzek utánad, csalódott szívemben,
Mit senkivel nem osztok meg ebben az életben!

Haragszom a sorsra, mely örökre elvett tőlem,
Pedig nekem lett volna rád nagyobb szükségem!
Hol vagy apa?-hát nem hallasz engem?
Kérlek, adj egy jelet, hogy itt vagy mellettem!

2007. május

Kiszámíthatatlan álmok

Az álmok, sokszor rabul ejtenek minket,
S nem is tudjuk megmagyarázni őket.
Varázslatos világokba szárnyalunk éjjelente,
Hová el nem juthatnánk, soha életünkbe.

Vágyak, mik soha nem teljesülhetnének,
Álmainkban, még is beteljesedhetnek.
Határtalan fantáziánk, ezer felé elrepíthet,
Minek útját, semmi nem állíthatja meg!

Boldogok vagyunk, igaz csak pár órára,
Mert ez olyan érzés, mintha valóság volna.
Úgy érezzük, minden megtörténik velünk,
S ezután, már sajnáljuk ha felébredünk.

Szép napunk lesz, ha ilyen álomból ébredünk,
De van úgy, hogy egész éjjel csak rettegünk.
Kudarcokat élünk át és csak menekülünk,
Nehogy utolérjen bűnös lelkiismeretünk.

Félelmek és csalódások, miről nem beszélünk,
Üldöznek egész éjjel, míg fel nem kelünk.
Nyugtalan és fájdalmas órákat kell átélnünk,
S megkönnyebbülés, ha otthonunkban ébredünk!

Ezért gondolom, hogy az álmok nagyon színesek,
És sokszor, tudatunkkal összekeveredhetnek.
De még is jó, ha képesek vagyunk álmodni,
Mert megtudjuk, lelkünket mi nem hagyja nyugodni!

2007. május

Gyere babám

Gyere babám, ülj csak ide az ölembe!
Had öleljem karcsú derekadat körbe.
Érezni akarom üde bőrödnek illatát,
Mi feléleszti bennem a férfiak álmát!

Bőröd fiatal, és sima mint a tenger,
Nem akarok tőle szabadulni ma éjjel,
Érzem árad testedből a parfüm illata,
Mi férfias vágyaimat felkorbácsolja.

Nem bírok érzéseimen már uralkodni,
Engedd puha ajkadat megcsókolni!
Érzem benned kezd a vágy szétáradni,
S forró testeden, nem tudsz uralkodni!

Szemed elárulja, mit érzel-e percben,
S testedben a vágy megfékezhetetlen.
Gyere babám, szeress úgy éjjel engemet,
Mint ahogy csak a kéj mámorában lehet.

2007. május

Legyen hited!!!

Fiatal vagyok, de már sok mindent átéltem,
Ezért van sok keserűség, összetört szívemben.
Tudom, ez még csak a kezdete a hosszú végnek,
És sok minden van még hátra, mit meg kell éljek!

Volna okom, hogy azt mondjam, keserű az élet,
De még is meglátni nem akarom, csak a szépet.
Nem tudom hitemet magamtól már elengedni,
Mert szomorú perceimben, igazán ő tud segíteni!

Ha bánat ér gondolj arra, másnak ezerszer rosszabb,
Mert van, ki az esélyt sem adhatja meg a holnapnak!
Van, ki csak az éhezést ismeri és nyomorúságban él,
Még is, ragaszkodik minden porcikájával az életér?

Van ki betegen született, vagy sorsa tette beteggé,
Még sem adja fel, s mindent megtesz hitéért!
Ne hagyd, hogy a keserűség beköltözzön szívedbe,
Legyőzzön téged, s beférkőzzön egész életedbe!

Ha rossz történik veled, mi szomorú számodra,
Arra gondolj, fordulhatott volna rosszabbra.
Keresd a kiutat, mi szívedet megnyugtatja,
S lelkedet talán, megkönnyíti számodra!

Ne feledd el, te megkaptad az esélyt az életre,
Hát lásd meg a szép oldalát, és boldogulj vele.
Élvezd ki minden egyes örömteli percét a jelennek,
Hogy tudj boldog emléket adni majd, a jövőnek!

2007. május

Gyere haza!

Már nem tudok mit kezdeni magammal,
Csak kínlódok és szenvedek hiányoddal.
Több száz elfojtott érzés lakja szívemet,
Mit soha életemben nem mondtam el neked!

Bár szerelmemet jobban kimutattam volna,
S érzéseimet nem tartottam volna magamba.
Talán ha tudtad volna, mit érzek irántad,
Most nem csaptad volna be saját magadat!

Miért is nem mondtam el neked minden nap,
Hogy az én életem értelme, egyedül te vagy!
Hogy napjaim üresek lennének nélküled,
Mert boldog ember, már csak veled lehetek!

Hiányzol szerelmem, bár csak visszajönnél,
Mert az én szívem összetört, mióta elmentél!
Hogy tudtál engem, így magamra hagyni?
Csak, mert érzéseimet nem tudtam kimutatni?

Nem érezted, hogy szívem csak teérted dobog?
S a szerelmet mire vágysz, csak tőlem kaphatod?
Hogy igazi boldogságot csak velem élhetsz át?
S hogy többé, nincs értelme menekülnöd már?

Hiába bújsz már el, akárhová előlem,
Megtalállak, mert te vagy a mindenem!
Nem akarom az életet, már nélküled leélni,
Mert engem nélküled, nem boldogít semmi.

Kérlek, ne haragudj rám édes egyetlenem,
Ha visszajössz, neked adom egész életem,
Bocsáss meg, ha nem vagyok a szavak embere,
De könyörgöm neked, válaszolj levelemre!

2007. május

Nővéreimnek

Mindig felnéztem rátok drága nővéreim,
Hisz ti vagytok az én szeretett testvéreim!
Körülöttem éltek, már születésem óta,
S mindig csak óvtok engem a bajtól, azóta.

Sok mindent elmondtatok az életről nekem,
S figyelmeztettetek a fontos dolgokra engem!!
Nem akartátok hogy bármilyen csalódás érjen,
S hogy lelkemet a bánattól majd összetörjem!

Szeretlek benneteket, amíg csak élek,
Hisz ti vagytok kikre mondják: Jó testvérek!
Mi tudjuk, egymásra mindig számíthatunk,
Mert mi hárman, mindig összetartunk!

Gondolkodásunk nem mindig egyforma,
De szeretetünket ez nem befolyásolja.
A megértés, mit egymás iránt érzünk,
Ez igazolja csak igazán, testvériségünk!

Emlékszem, mikor betegen kezemet fogtátok,
S hitemet mi megrendült, hogy ápoltátok!
Ha szemem könnyezett, velem együtt sírtatok,
S ha nevettem, a ti lelketek is megnyugodott.

Soha nem tudnálak benneteket bántani,
S lelketeknek bármilyen fájdalmat okozni!
Csak a legszebb érzés jut rólatok eszembe,
Mely örökre beleitta magát vérembe!

Bűnhődni fogtok!

Szörnyű tettekre képesek némelyek,
Megfélemlíteni ártatlan embereket.
Megbecsteleníteni a gyengébbeket,
S ezzel örökre kettétörni szívüket!

Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?
S cselekedeteivel ennyire becstelen?
Hát nincs ezeknek lelkiismeretük?
Mi figyelmezteti mocskos képzeletük?

Fájdalmas, hogy ilyen megtörténhet,
S egyre többet látunk kegyetlenséget!
Hogy lehet, hogy tetteikkel szívükben,
Nem félnek Istentől egy kicsit sem?

Kegyetlen így okozni örömet maguknak,
Még nagyobb, hogy nem keresik a kiutat!
Szörnyű, az ember milyen vadállattá válhat,
S hogy természete mennyire átváltozhat!

Hová lett belőletek a tisztesség emberek?
Hogy ilyen ocsmányságokat műveltek!
Bűnösök vagytok, ti a bűnösök között,
S bűnhődni fogtok, a pokol lángjai között!

2007. május

Újra itt a nyár

Újra megérkezett a forró meleg nyár,
Mi a tikkasztó s fullasztó hőséggel jár.
A nap korán reggeltől égeti testünket,
S míg el nem bújik, ontja ránk a meleget.

Nehezen viseljük a természet szeszélyeit,
Mi oly hihetetlenül gyorsan változik.
De az emberek azért még is örülnek,
Mert elkezdődik végre a nyári őrület!

Jönnek a hosszú bulik és a nyaralások,
A szabadnapok és a nyári strandolások!
A hosszú forró, szerelmes nyári éjszakák,
Mi mindenkinek, felejthetetlen emléket ád.

A természet ajándéka oltja szomjunkat,
Mit a gyümölcsök hideg levének íze ad.
Napjainkat szebbé, már csak az teszi,
Ha családunk a nyarat, együtt élvezi.

A barátok is sűrűbben összejönnek,
A bogrács és a nyársbot körül nevetnek.
A nyár mindig összehozza az embereket,
S felszabadítja a szorongó szíveket!

2007. május

Bocsáss meg Istenem!

Bocsáss meg nekem én Istenem!
Ha valaha is, ellened vétkeztem!
Ha szavaimmal bántottalak téged!
Bocsáss meg nekem, mert félek!

Bocsáss meg nekem én Istenem!
Már tudom, hogy hallasz engem!
A véletlenek megszűntek számomra,
Tudom, te vagy-e világ mindenhatója!

A te kezedben van mindenki élete,
Ki azt még a földön nem fejezte be!
S te fogod azt az életet is irányítani,
Mi a földön túl, majd kezdetét veszi!

Bocsáss meg nekem én Istenem!
S ne büntess tudatlanságomért sem!
Ha néha téged okollak bánatomban,
Nem gondolkodom olyankor biztosan!

Nézd el nekem szavaim jelentését,
S ne büntess meg engem csupán ezért!
Megteszek mindent, amit csak tudok,
Hogy meglásd, szeretetedre méltó vagyok!

2007. május

Vajon mit érezhet, ki.

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
S hogy a földön, már nem sokáig éli életét?
Hogy nem tud ez ellen már semmit sem tenni,
Mert eljött az idő, mikor neki el kell menni!

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
S hogy napok múlva, befejezi földi életét?
Szívét, milyen kegyetlen fájdalom marhatja,
Hogy-e csodás életet, többé soha nem láthatja?

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
Hogy többé nem érezheti szerelme szerelmét?
Nem ölelheti őt karjai közé, csak pár napig,
Mert betegsége, testében teljesen uralkodik!

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
Pedig élvezte, élete minden egyes percét?
A napot, mi oly fényesen ragyog fent az égen,
Mint ahogy az élet utáni vágy, az ő szívében?

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
S már nem láthatja többé-e föld szépségét?
A csillagok ragyogását a hatalmas végtelenbe?
Mi számára, a csodás éjjeleket jelentette?

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég,
S hogy nem láthatja többé, soha gyermekét?
Nem lehet vele, mikor arra szüksége volna?
Mert nem lesz addigra már, az élők sorába!

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
S hogy el kell búcsúznia a barátoktól még?
Hogy nem élheti át többé a vidám perceket,
Mit a velük töltött idő, mindig is jelentett!

Vajon mit érezhet szívében, ki tudja itt a vég?
Kinek a rettegés, folyton gyötri beteg lelkét.
Ki fájdalmától megszólalni sem tud többé?
Csak várja, mikor indulhat az angyalok közé?

2007. május

Egy megvalósult álom

Végre eljött a nap, mire oly régóta vártál,
Miről, olyan nagyon sokszor álmodoztál!
Elképzelted ezerszer, milyen szép is volna,
Ha álmod, ebben az életben valóra válna!

Sokat dolgoztál, küzdöttél egész életedben,
Hogy gyermekeidnek, mindene meglegyen!
Eközben az álmod, sajnos csak álom maradt,
De titokban mindig vágytál rá, az évek alatt!

Most végre, eljött az a boldog nap életedbe,
Mire mindig vágytál, s mit most fejeztél be!
Hosszú évekig dolgoztál, nem keveset tudom,
És sokat küzdöttél, hogy álmod valóra váljon!

A munka után, végre eljött a pihenés ideje!
Mit magadra fordíthatsz, és egészségedre!
A pihenés, család és a boldog évek jönnek,
Mit megérdemelt nyugalommal kell töltened!

Gondolj magadra, pihend ki a fáradt éveket,
Hisz mindent megtettél, hogy boldogan éljetek!
Az élet munkádért, ezerszeresen ajándékozott,
Mert álmod mire vágytál, végre megvalósulhatott!

2007. május

Sokszor repülök a múltba

Megint repültem álmomban a múltba,
S menekültem a jelenből a régmúltba!
Egy perc alatt ott voltam abba a lakásba,
Hol évekig éltem szüleimmel boldogságba!

Kerestem a múltat, minden egyes szobába,
Lent az udvaron, és az erkélyem ablakába!
Nem láttam senkit, de én kerestem tovább,
S végig repültem a város minden egyes zugát.

Nem tudtam, miért keresem megint múltamat,
S miért akarom látni, a régi igaz barátokat.
Kerestem a találkozással együtt a nyugalmat,
S szobámban, a régi szerelem utáni vágyat!

Olyan boldog voltam akkor lánykoromban,
Hogy sokszor keresem az érzést álmomban!
Velem volt a szerelem, mi mára csak a múlt,
S együtt éltem szüleimmel, mi ott örökre elmúlt!

Nagyon sokszor repülök vissza a múltamba,
Hogy láthassam, édesapám arcát újra.
Csak repülök a magasba, fel a kék égre,
Míg meg nem látom a múltam részét végre!

Ha bánatom van, minden egyes alkalommal,
Menekülök a fájdalom elől az álmaimmal.
Tudom, hogy ott a bánat már nem érhet utol,
S pár órára, csak a megnyugvást érzem újból!

2007. május

Öröm adni

Jó érzés úgy lefeküdni este ágyamba,
Hogy valakinek, örömöt okoztam ma!
Egy perc boldogság más szemében,
Igazi jó érzés az én szívemben!

Nem nagy dolgokra kell gondolni,
Aprókkal is tudok örömet okozni.
Ha segíthetek más problémáján,
Egyből jobb érzés a lelkem táján!

Kis dolgokkal is lehet örömöt okozni,
S nem kell, csak figyelmesnek lenni.
Ha más is eszedbe jut magadon kívül,
Téged már biztos hívhatnak segítségül.

Lehet, hogy szabadidőd kell odaadnod,
Vagy csak épp a tudásod kell átadnod.
De a végére a lényeg ugyan az lesz,
Hogy másokon akkor, csak te segíthetsz!

Ha egy nap csak egyszer jót cselekszel,
Biztos, hogy lelkednek is, csak jót teszel!
Hidd el, jobb érzés úgy leélni életedet,
Ha mindig számíthatnak rád az emberek!

2007. május

Pünkösd napján

Gyönyörű helyre utaztam Pünkösd ünnepén,
Hol a szabadban voltam kint a Szentmisén.
Több száz ember együtt ünnepelt Szentkúton,
Hol mindenkit megszállt pár órára a nyugalom!

A megkönnyebbülés áradt szét testemben,
S a nyugalmat éreztem egész nap lelkemben.
Csak ültem, csodáltam az imádkozó embereket,
Hogy erősítik a bennük rejlő, igaz hitüket!

Csodálatos dolog, úgy hinni valamiben,
Ahogy ott mindenki hitt, Isten szeretetében!
Láttam a szemekben a reményt és a hitet,
S meghatódva hallgattam az Isteni üzeneteket!

Voltak, kik szemében keserű fájdalmat láttam,
S volt, ki teste betegségével jött nyomorultan.
De még is, egyvalami közös volt mindenkiben,
A szeretet, mire vágytak ezekben a percekben.

Jó érzés volt, a több száz hívő között lenni,
S ezt az összetartást, velük együtt átélni.
Megmagyarázhatatlan ez az én számomra,
Mit ott éreztem Szentkúton a napokba!

A hitünk ad erőt, nagyon sok mindenhez,
De hitünket is, mindig erősíteni kell ehhez!
S hogy leküzdhesd az élet fájdalmas kínjait,
Sokszor kell meghallgatnunk, Isten üzeneteit!

2007. május

Fogadd el a segítséget!

Rossz érzés, ha szavadat nem hallják,
Figyelmeztetésed, figyelmen kívül hagyják!
Ha nem veszik komolyan, intő szavaid,
S nem látják benned jóindulatú szándékaid!

Pedig vannak sokan olyanok közöttünk,
Kik csak is a jót akarják mindig nekünk!
Kik meg akarnak óvni, a nagy csalódástól,
S az ezzel járó, igen fájdalmas bánattól.

Sajnos az emberek nem veszik jó néven,
Ha más okosabban dönt az ő helyükben.
Mert sokkal önteltebb mindenki annál,
Hogy a segítséget, komolyan átgondolná!

Csak rosszindulatot látnak mindenkiben,
S nem tesznek különbséget emberekben!
Pedig ha elfogadnánk egymás jóindulatát,
Lehet hogy máskor segítő kezed, te nyújtanád!

Születésnapodra!

Ez a nap, ma egyedül csak rólad szól,
S életednek eddigi hosszú útjáról!
Az évek elsuhantak a fejed felett,
S te is csokorba kötheted emlékeidet!

Vannak közöttük jók s rosszak közösen,
Mit átéltél az évek alatt, sokszor nehezen!
Néha jó lett volna, ha az idő megállna,
S feletted az évek sem haladnának annyira.

Volt mikor érezted, tovább már nem bírod,
Elfáradtál, s a küzdelmet végleg feladod!
De minden egyes alkalommal talpra álltál,
S az akadályokkal, megint szembeszálltál!

Elértél mindent, mit az életben ellehet,
Családot és barátokat, kik téged szeretnek!
Elérted azt, miről sokan csak álmodoznak,
Mert a kitartó évek, téged megajándékoztak.

Megkaptad a sorstól, ezt az igen szép napot,
Mikor megünnepelheted a 60. szülinapod!
Ma mindenki téged köszönt s veled együtt örül,
S még a jó Isten is csak téged figyel odafentről!

Kik szeretnek, azt kívánják légy nagyon boldog,
S éld úgy az életed, ahogy csak te álmodod!
Legyél erős, és vigyázz nagyon magadra,
Mert terád nagy szükség van még a családba!

Egy kislány félelmei!

Kislány sírdogált egy ház ajtajába,
S nem tudta, bemenjen-e otthonába.
Szülei nagyon csúnyán veszekedtek,
S a vita miatt, össze is perlekedtek!

Nem tudta, hogy mitévő is legyen,
S kiszaladt szobájából félelmében.
Nem tudott ő segíteni édesanyján,
De segítséget akart kérni az utcán.

Nagyon félt, mi lesz majd ezután,
Érezte minden megváltozik délután.
Attól félt, édesanyja betartja szavát,
És örökre elhagyja majd, édesapját.

Arra gondolt, mi lesz majd ő vele,
Kivel kell majd neki, akkor élnie.
Hisz szüleit, ő egyformán szereti,
Bár édesapját most nagyon megveti!

S ahogy sírdogált a házuk ajtajába,
Édesanyja szólította háta mögé állva.
Gyere kicsim, nincsen már semmi baj,
Minden rendben van, elmúlt a vihar!

A kislány megfogta édesanyja kezét,
S odabújt derekához, mert nagyon félt.
Pár perc múlva, mikor megnyugodott,
Édesapja is ott állt, ő érte aggódott.

Bántotta, hogy elfajultak a dolgok,
S hogy kislányuk is mindent látott!
Szégyellte magát nagyon, fájt a szíve,
Hogy megint győzött féltékenysége!

Megfogadta, nem lesz többé ilyen soha,
Csak még egyszer menjenek hozzá vissza!
Bocsánatért esedezett, hangosan sírva,
De tudta szerelme, most cserbenhagyja.

Elvesztett mindent, saját hibájából,
Mert eltűnt a bizalom házasságából!
Bántotta azt, kit annyira szeretett,
S vakságába, lassan belebetegedett!

Kell, hogy egyszer érezd!

A szerelem a minden, és az élet,
A nélkül, hiába is éled az életed!
Kell hogy érezd, annak édes ízét,
Mi elvarázsolja mindenki szívét!

Ha szerelem lakja a te szívedet,
Boldogabban élheted életedet!
Mindent, sokkal szebbnek látsz,
És semmiben sem találsz hibát!

A csúnyát, szépnek fogod látni,
S a kegyetlenség sem fog fájni!
Ha reggel felébredsz álmodból,
A mosoly fakad majd arcodról.

Hagyd egyszer legalább életedbe,
Hogy szíved az igazi szerelemet átélje!
Ismerned kell az érzést, mi megváltoztat,
Mi életednek, szenvedélyes emléket ad!

Ébredj fel szerelem!

Megint hiányzol nekem szerelem,
Adj egy kis boldogságot nekem.
Gyere vissza egyhangú életembe,
S vigyél újra szerelmet szívembe!

Veled könnyebben elviselem az életet,
S nem érzem úgy a súlyos terheket.
Nincs nehézség, és szomorú pillanat,
Csak a mámor érzése, és a varázslat!

Itt élsz bennem rég, mélyen legbelül,
De most, megpihentél a szívem körül.
Kérlek ébredj, s szítsd fel újra a tüzet,
Mely úgy égeti mindig az én lelkemet.

Szükségem van újra arra az érzésre,
Mit úgy szerettem mindig életembe!
A legszebb érzés, te vagy számomra,
Most kérlek ébredj fel, és gyere vissza!

2007. június

Kiszámíthatatlan világ

Kiszámíthatatlan ez a világ, miben élünk,
Mert nem tudjuk másnap, mire ébredünk!
Lehet, hogy épp munkánkat veszítjük el,
De lehet, egész eddigi életünket adjuk fel.

Semmi sem biztos csak az, ami már elmúlt,
Mert megalapozni jövőnket- az a régmúlt!
Napról napra jönnek az újabb törvények,
Mitől sorra omlanak össze a nyugodt életek!

Nagyon nehéz már helyesen gondolkozni,
Hogy tudjunk jövőnkben, a jelenre alapozni.
Mert lehet, hogy ma biztos vagy mindenben,
De másnapra, már nem marad semmid sem!

2007. június

Felejtsd el a kínzó emlékeket!

Szemedbe nézve, látom a bánatot,
Mi szomorkássá teszi minden napod.
Eltűnt az öröm, már rég életedből,
Mert a bánat, kiűzte azt szívedből!

Csalódottság, félelem lakik benned,
Mi távol tartja tőled az embereket!
Félsz, nehogy újra megsebezzenek,
S felébredjenek benned az emlékek!

Magányos lettél, rég egyedül élsz,
S mára már mindenkitől csak félsz.
Nem kell több esély a boldogságra,
Pedig az jár minden ember számára!

Sok ember él-e hatalmas világban,
Ne hátrálj a boldogság kapujában.
Nyisd ki szíved újra a szerelemnek,
S felejtsd el végre a kínzó emlékeket!

2007. június

Néha nézz magadba!

Nem ártana néha magunkba nézni,
És saját hibáinkkal is szembesülni.
Sorra venni a rossz tulajdonságokat,
És szép lassan átgondolni azokat!

Sokszor fáj az igazság, szokták mondani,
Csak az a baj, hogy nehéz bevallani!
Pedig megelőzhetnénk az igazságot,
Ha néha meghallgatnánk a jó tanácsot!

Sokan vannak, kik elbízzák magukat,
S túl magasan hordják az orrukat.
Vannak, kik annyira embertelenek,
Hogy fel sem fogják a saját bűnüket.

Sok rossz érzés lakik az emberekben,
De ezt bevallani, nem szereti senki sem!
Nehéz beismerni, hogy néha tévedünk,
Hogy a jó és rossz között, eltévedhetünk!

De ha meglátjuk magunkban a rosszat,
Akkor biztosan megelőzhetjük hibáinkat!
Nem kell szembesülni mások intő szavával,
Mert magunkba nézve, szembesülünk az igazsággal!

2007. június

Feltétel nélkül

Voltál már úgy, hogy más helyett szidtak le?
S te ezért nem szóltál akkor, egyetlen szót se?
Megálltad szó nélkül az igazságtalan vádakat,
Csak azért, hogy a bajtól te védj meg másokat!

Érezted már a szégyen erejét, elpirult arcodon,
Mi úgy fájt, mint ezer korbácsütés a hátadon?
Szíved millió dobbanását egy röpke perc alatt,
Mit abban a pillanatban, a szégyen dobogtat!

S még is boldogság nyugtatta meg szívedet,
Mert megvédtél, és kitartottál valaki mellett!
Ha ilyen cselekedetre képes vagy életedben,
Te is, Isten gyermeke leszel, örök életedben!

Nagydolog más hibáját felvállalni magunkra,
Még nagyobb, szó nélkül megtartani magunkba!
De legnagyobb dolog életünkbe, még is az lehet,
Ha feltétel nélkül tesszük meg cselekedeteinket!

Gyermeknap

Elsősökkel telt meg az udvar nálunk délután,
És sikongatásukat repítette, a szél szárnyán!
Zsivaj, hangos kacagás hallatszott az utcában,
S boldogság bújt el házunk, minden sarkában!

Futball, röplabda repült magasba az ég felé,
S a sakktáblán a bábuk ugráltak minden felé!
A memóriajáték föladta a kicsiknek a leckét,
De ez nem vette el, senkinek sem a kedvét!

A fociasztal körül is igen nagy volt az öröm,
De a tévéjáték előtt is sokan ültek a földön!
A mesefilmet is nagyon élvezték a gyerekek,
Mert így mindannyian egy szobában lehettek!

Boldogságot látni, ennyi gyermek szemében,
A legemlékezetesebb öröm volt az életemben!
Mindent megér az ő szemüknek csillogása,
S kicsi lelküknek boldog, és nyugodt álma!

Jó érzés látni, hogy ők milyen nagyon boldogok,
S kicsi szívük az örömtől, milyen hevesen dobog!
Ha lehetne, elnézném egész nap ahogy játszanak,
S elhallgatnám, ahogy csicseregnek egymásnak!

AZ UTOLSÓ TALÁLKOZÁS!

Késő délután volt, s én az utcán sétálgattam,
S a boltok kirakatai előtt, csak ábrándoztam.
Fényesen csillogó ékszereket hosszan nézegetve,
Ismerősöm arcát láttam, az üveg tükrébe nézve.

Nem mertem megfordulni, megdöbbentem,
S mintha a kirakatot nézném, úgy tettem!
A szívem olyan hevesen kezdett el dobogni,
Hogy alig bírtam magamon akkor uralkodni!

Az arc, mit a kirakatban véletlen megláttam,
Egy beteg arc volt, mitől megborzongtam!
Egy férfi, ki mindig erős volt, mint egy szikla,
Gyengének tűnt, mint a hervadó virág szirma!

A fájdalom látszott a férfi mindkét szemében,
S talán a rettegő félelem járt akkor is fejében!
Csak állt, és nézett maga elé a nagy semmibe,
Biztos, erőt gyűjtött akkor megfáradt testébe!

Láttam rajta, hogy nagyon- nagyon beteg lehet,
Hisz ennyire megváltozni, mástól nem is lehet!
A döbbenettől nem tudtam hirtelen megmozdulni,
Csak néztem előre, hogy lehet így megváltozni!

Hogy lehet ilyen óriási erő egy betegségben,
Hogy egy erős embert, ennyire leterítsen?
Mozdulatlanul álltam, és néztem az arcát,
S próbáltam felfogni-e döbbenetes látványt!

Én nem tudtam hirtelen, mit is csináljak,
Megforduljak, vagy inkább tovább várjak!
Belenézzek a szemébe s lássam a fájdalmát,
S tegyek úgy, mintha semmit sem látnák?

Nem mertem találkozni szomorú tekintetével,
S szembesülni kegyetlen, és kínzó terhével.
Legszívesebben elsírtam volna ott magam,
De erőtlenül és mozdulatlanul, csak álltam!

Kínos volt és hirtelen igen meglepődtem,
Hogy bátorságom hogy elhagyott engem.
A félelem is végig futott egész testemben,
S figyelmeztetett-, ezt még én is átélhetem!

Csak álltam ott hosszú perceken keresztül,
Pedig nem volt ott senki, csak én egyedül.
Szörnyű érzés kerített akkor a hatalmába,
Mitől nem szabadultam, csak hetek múlva!

A lelkiismeretem nem hagyott nyugodtan,
S egyre csak, arra a tekintetre gondoltam.
Szívem azt súgta, keresd fel amíg csak lehet!
De megtalálni, már csak a temetőben lehetett!

Érzések

Az érzések meghatározzák életünket,
S befolyásolják cselekedeteinket,
De vajon érzéseinket, mi irányítja?
S szívünket mi az, mi örökké mozgatja?

Honnan jönnek az érzések lelkünkbe?
S hogy költöznek be örökre szívünkbe,
Talán velünk együtt születnek érzéseink?
Vagy történések befolyásolják tetteink?

Miért van- az egyik ember jó érzésű,
A másik pedig gonosz és rossz lelkű?
Honnan tudjuk mi a jó, és mi a rossz?
Mi mutatja meg szívünknek a gonoszt?

Egy azért biztosan igaz mindenki életébe,
Hogy saját magunk mutatkozunk tetteinkbe!
S hogy a te szíved és lelked hová tartozik,
Cselekedeteidben mindig megmutatkozik!

2007. június

Mikor szíved vérzik a fájdalomtól

Akkor van igazán nagy keserűség életedbe,
S igazán mély fájdalom, szíved bensőjébe,
Mikor gyermekedre nézve azt kell mondanod,
Mire úgy vágytál kicsim, meg nem kaphatod!

Gyermeked szeme, a sírástól könnyezik,
S a te szomorú szíved is, fájdalomtól vérzik,
De muszáj ezt mondani, reménykedő szívének,
Mert az élet bőséggel, nem ajándékozott téged.

Bármit megtennél gyermeked boldogságáért,
S az ő, oly régóta várt egyetlen álmáért!
Nincs szülő, ki nem azt érezné magában:
Jó volna megadni, mit gyermeke lát álmában!

Kegyetlen érzés, mikor nemet kell mondani,
S keserűségedet is, magadban kell tartani!
Félrevonulva kell elsírni, kínzó bánatodat,
S takarnod kell, tehetetlen fájdalmadat!

2007. június

A megállíthatatlan

Óriási hatalma van felettünk a természetnek,
Mi egyre többször félelemmel tölti el életünket!
Pusztító, romboló ereje, ha lecsap a föld lakóira,
Eltipor mindent és mindenkit, ki az útját állja!

Félelmetes ereje akkora, hogy leírni nem lehet,
S kiszámíthatatlan sebességgel mutatja ezt meg.
Elpusztít, lerombol, megöl, és mindent eltipor,
Mi útjába mer állni, egy pillanat alatt letarol.

Özönvíz, hurrikán, szárazság és földrengés,
Mindent eltüntet, mint egy nagy vulkánkitörés.
Kivétel nélkül pusztít embert, állatot egyaránt,
S bármikor lecsaphat, a föld bármely oldalán!

Senkinek sem kegyelmez, ha erejére rákap,
S nincs mi megfékezze, ha földünkre lecsap!
Amennyi szépséget nyújt rövid kis életünkben,
Annyi erő gyűlik össze, fékezhetetlen erejében!

De bizonyos, a természet szebbik oldala erősebb,
Mely feledteti velünk, a sok-sok kegyetlenséget!
Azokat a fájdalmas és félelmetesen hosszú perceket,
Mit haragjában tesz velünk-e hatalmas természet!

2007. június

Te vagy

Az élet hosszú és sokszor kegyetlen,
Még is oly gyönyörű és feledhetetlen!
Rajtunk múlik mennyire tesszük széppé,
Emlékeinket, örökre emlékezetessé!

Nem olyan nehéz ám, boldognak lenni,
Csak tudni kell, kivel akarunk együtt élni!
Ki az, kivel boldognak érezzük magunkat,
Ki mellett meglátjuk a fényes csillagokat.

Itt vagyok melletted, szívem hevesen dobog,
Mert én már tudom, mi számodra még titok!
Nekem te vagy az élet és te vagy a minden,
Mert nélküled csillagok sem ragyognak az égen!

2007. szeptember

Halottainknak

Minden évben, van egy nap az életünkben,
Mikor gyertyát gyújtunk emlékeink fényében.
Felidézzük a múltat és elhunyt szeretteinket,
Kik már közöttünk, soha többé nem lehetnek.

Virágot viszünk nekik, a fagyos temetőbe,
Lelkünket megnyugtatjuk, megint egy évre!
Mécseseket égetünk, a csillagok fényében,
S az emlékek repkednek, mindenki lelkében.

Fájdalmas-e nap, mindannyiónk számára,
Kik szeretteik nélkül élik életüket-e világba.
Ráébredünk, megint elmúlt egy év nélkülük,
De emlékeinkben, örökre ott élnek velünk.

Hiányukat, nem pótolja számunkra semmi,
Mert őket visszaadni, nem tudja már senki!
Lehajtjuk fejünket, s könnyeinket hullajtjuk,
Mert sorsunkat újraírni, sajnos nem tudjuk,

Imát mondunk lelkükért, a mi jó Istenünknek,
Kérjük adjon szeretetet, elhunyt szeretteinknek!
Szeresse őket annyira, ahogy családjuk szerette,
S mi könnyes szemmel belefeledkezünk, emlékeinkbe!

2007. november 1.

Találkozás a múlttal

Egy utazásra vágytam, hosszú évek óta,
Mely felidézi régi életemet a régmúltba.
Ezernyi emléket hagyva a hátam mögött,
Új életet kezdtem máshol, új emberek között.

Tizenöt évig éltek az emlékek szívemben,
S most útra keltem, hogy újra érezhessem.
Minél jobban közeledtem régi életem felé,
Úgy az emlékek is gyülekeztek szívem köré.

Lábamat letettem, régi otthonom földjére,
S szívem majd kiugrott helyéről örömébe.
Első utam a régi, öreg házunkhoz vezetett,
Mi ugyan olyan volt, s megőrizte emlékemet.

Lelkemben nyugalmat s melegséget éreztem,
Mert végre újból, a régmúltamba léphettem.
Találkoztam régi arcokkal, kik megöregedtek,
De szívükben még is megőrizték emlékemet.

Hatalmas érzés kerített engem a hatalmába,
Melyet boldogan éltem át minden pillanatba.
A barátok szeretete, egy percre sem enyhült,
S a közös élmények emlékei mind előkerült!

A város már nem olyan, mint akkor régen,
Megváltozott, s gazdagodott minden részén.
De emlékeim ott lebegtek a régi házak között,
S újra éledtek szívemben, az új emlékek között!

Elmúlt az utazás, melyet soha el nem feledek,
Mert új élményeket adott, emlékező szívemnek.
Új érzések rabja lettem, mit megőrzök életemben,
Melytől megszabadulni, nem akarok sohasem!

Boldog voltam, s egy érzés született bennem,
Mit eddig nem éreztem még soha életemben.
Már biztosan tudom, hogy én hová tartozom,
S hogy gyökereimet mától büszkén hangoztatom.

Egy porszem

Egy porszem vagyok, kit szél repít a levegőben,
Kit néha elsodor az élet a távoli fellegekben.
Egy porszem, mi nem találja helyét-e világban,
S nem tudja mi célja életének ebben a világban.

Amit az élet adhat egy porszemnek, megkaptam,
De valami mégis hiányzik, mit meg nem találtam.
Valami, amiért a szél repít tovább a fellegekben,
Míg meg nem találom helyem, zavaros életemben.

Várok egy jelre, mi csak egyedül nekem szól,
Mi csak is, az én porszemnyi életemhez szól.
Egy jel, mi megsúgja, ez a célja a te életednek,
Hát szállj le a földre, s élj végre új életednek!

Éld úgy életedet, ahogy egy porszem élheti,
Mely vihart kavar a fellegekben, ha úgy érzi.
Hisz porból lettünk, és mind porrá is válunk,
De közben keressük a célt, mit egész életünkben várunk!

Élni akarok!

Élni akarok, hogy élvezhessem- e gyönyörű életet,
S végig csodálhassam, Isten adta szépségeinket.
Csodálni a napot, mi minden alkalommal fényesebb,
Hisz nekem ajándék az élet, mi másnap is felébred.

Élni akarok, mert sok minden van még előttem,
Mit hosszan tartó életem végéig, át kellene élnem.
Egy pár ajtót, már kulcsra zártam magam mögött,
De hosszú az út, mit megtehetek az ajtók között!

Élni akarok, hogy átéljem az öregség minden napját,
S láthassam az én egyetlen kisfiam, öregedő arcát.
Hogy átérezhessem az ő boldogságát, a szívemben,
Mert ettől nagyobb öröm, már nem érhet életemben.

Élni akarok, hogy boldogan távozhassak- e világról,
És elvihessem emlékeim, életem minden szakaszából!
Minden éjjel imádkozom, hogy vágyam beteljesedjen,
Az én Istenem meghallgasson, s életemen kegyelmezzen.

Élni akarok, hogy az életem teljességgel befejezzem,
S gyermekemet az élet nehéz buktatóira felkészítsem.
Félek, mert ezer veszély leselkedik viharos életünkre,
S nem tudhatjuk, melyik zárja be az ajtót, örök életünkre.

Élni akarok, miközben rettegek a halál gondolatától,
Ne hogy én legyek a következő, kit elvisz az élők sorából!
Élni akarok, és nem számít, mennyit kell érte szenvedni,
De nem lehetnek hiányosak, elmúló életem- örök emlékei!!

Titkok árnyékában

Árnyékban fekszem, öreg diófánk alatt,
Mi ezernyi titkot őriz szívében az ég alatt.
Mindent tud, mindent lát, mi velünk történik,
S hallgatja csendesen, minden nap álmaink.

Velünk van, mikor éjjelente a csillagok alatt,
Némán elsírjuk egymásnak titkos bánatunkat.
Zokogva öleljük át egymás testét a csendben,
S vigaszt keresve gyógyulunk az éji szerelemben.

Velünk van ő mikor sírunk, s mikor nevetünk,
Mikor ordítva fáj az érzés, s csak szenvedünk.
Mikor küzdünk az élet, oly görcsös kínjaival,
Mikor csak egymást bántjuk egymás titkaival.

Hallgatja, mikor szerelem ver hevesen ereinkben,
S ő szellőt küld forró testünkre az éj csendjében.
Eltakar minket a világ oly kegyetlen szeme elől,
S betakarja szerelmünket az éj fura árnyai közül.

Szereti, amint éjszakánként halkan suttogunk,
S szavainkkal egymásnak, csak úgy bókolunk.
Amint szavainkból csók lesz s később szenvedély,
S testünkre a harmat zuhan, amint a nap felkél!

ő a mi titkaink egyetlen őrzője e csodás világban,
Mi megőrzi emlékeinket a következő világban.
Csak a széllel hirdeti szerelmünk hatalmas erejét,
S az éji csendben idézi fel, annak csodás emlékét!

Vágyom rád

Eljött az este, sötét bújt szobánkba,
Kinti fény világít, szobánk sarkába.
Vágyakozva ringat az éj homálya,
S én megpihenek a vágyak álmába!

Beszűrődő fény világítja meg arcodat,
S te szótlanul nézed e fényben arcomat.
E csillogás szemedben csak az enyém,
S eljött a pillanat mire úgy vártam én!

Érzem testemen kezednek simulását,
Érintésed, szavaidnak halk suttogását.
Szívednek egyre hevesebb dobbanását,
S karjaidnak, vágyakozó mozdulatát.

Érzem ölelésed mely szoros és gyengéd,
Csókodat mi egyre szenvedélyesebben ég.
Csak is az enyém vagy, és senki másé,
Érzem minden mozdulatodban mi a máé.

Érzem, e pillanatban nem létezik más,
Csak a te szerelmed és a vágyakozás.
Az érzés mi örökre összeköti életünket,
Mi nem hagyja már el soha szívünket.

2008. február 27

Nézz a szemembe

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Mit szívem odabenn titkol, miről álmodok!
A szerelmünk úgy ég, mint a legelső nap,
De az elmúlás fáj, s ez a lelkemből fakad.

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Félelmeimtől rettegve, én majd meghalok.
Szenvedély emészti fel szerelmes lelkemet,
S közben az elmúlás sorvassza el testemet.

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Eltakart testemmel, én arcomra borulok.
Siratom múltamat mi oly hamar elsuhant,
Mi magával vitte, imádott fiatalságomat!

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Eljött az idő, s én szép lassan elsorvadok.
Megöregszem megváltozom, eltorzul testem,
S nem lehetek olyan, mint azelőtt oly régen.

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Mert szívem a régi s én soha nem hazudok,
Szeretlek téged, amíg csak élek én e földön,
Elsorvadt testemet vonszolom, de legyőzöm.

Csak nézz a szemembe, mindent elárulok,
Elkísérlek téged utadon, ha bele is halok.
Kínlódok, és szenvedve szeretlek én téged,
Mert elmúlt testem fiatalsága, mi rabul ejtett téged!

2007. február 28

Uralkodj magadon!

Harag, düh és méreg marja tiszta szívedet,
Átkozott, mocskos szavak célozzák lelkedet.
Ettől az érzéstől egy pillanat alatt eltorzultál,
S vadállatként dühödben csúful megvadultál.

Mintha az ördög szállta volna meg lelkedet,
Bosszúvágy hajtja, minden átkozott percedet.
Nem veszed észre elborult elméd sötétségét,
S hagyod, hogy rajtad a harag uralkodjék.

Nyugtalan pillanatok, s álmatlan éjszakák,
őrzik szíved minden vérszomjas gondolatát.
Kavargó indulatok, és eltalált céltáblák,
Elborult elméddel játszanak, fel nem adják.

Ezen érzések tönkretehetik eddigi életed,
S a harag megölheti az összes jóérzésed.
Eltorzulhat benned minden érzés, mit átéltél,
Mert a gyűlölet feledteti veled, mit szerettél.

Szemedet homály fedi, s igazi vakságot érzel,
Nincs már érző szív, csak a harag vezérel.
Gyűlölködővé váltál, mint a saját ellenséged,
Kinek csapdája, hogy dühöddel magadat mérgezd!

2008. február 29.

Megsebzett gyermekkor!

Életed korai hajnalán kezdődött minden,
Mikor aprócska szíved éledezett ott bent.
Mikor kicsin kis szemed elé tárult az élet,
S kegyetlen dolgok érintették meg lelked.

Mikor a szép a szemed előtt vált csúffá,
S akit szerettél az vált örökre vadállattá.
Akiben hittél az bántotta kicsiny kis szíved,
S nem volt gyerekkorod, mert elveszítetted.

Nem voltak álmaid, nem mertél álmodni,
Szobádban egyedül voltál történhetett bármi!
Nem volt ki kezed melegítette a téli estéken,
Nem volt ki ölelte tested, súlyos betegségben.

Nem ismerted az odaadó, anyai szeretetet,
Az ölelést, és a gondoskodást mi megilletett.
Csak erőszak és bántalmazás volt a jussod,
Mi megölte ártatlan szenvedő gyermekkorod.

Szíved teli volt félelemmel és rettegéssel,
Szörnyű, kegyetlen, magányos emlékekkel.
Lelked megsebezve összetörve élte-e napokat,
S alig várta, hogy örökre elfelejtse azokat!

2008. március 01.

Óh, édes tavasz!

Tavasz, óh édes drága tavasz,
Itt vagy hát újra te kis ravasz.
Hányszor álmodtam illatodról,
Éledező, születendő magvaidról.

Hívtalak téged rideg téli éjjelente,
Hozz szelíd szellőt gyermekeidre.
Életet, az élettelen fekete földre,
S melegséget az emberek szívébe.

Vágytam érezni selymes érintésed,
Melyet nekünk ád gyengédséged.
Álmodtam tündöklő reggelekről,
Madaraknak csodaszép zenéjéről.

Tavasz, óh édes drága tavasz,
Hozz életet, színes rügyet fakassz.
Erőt magadból, öreg földünknek,
S napsugarat az éltető termésnek.

Életet tudsz te adni az élettelennek,
Hatalmas erőt a legerőtlenebbnek.
Szerelmet ébresztel rideg szívekben,
Mert hatalmas vagy a természetben.

Tavasz, óh édes drága tavasz,
Nincs tőled szebb mi életet fakaszt.
Nyiladozó virágként köszöntöl reánk,
Ki minden évben beköltözöl hozzánk!

2008. március 01

Égi bosszú

Rémisztő haragod csapott le ránk, ó Istenem,
A természet erejével sújtottál le ezen az éjjelen.
Tajtékzó széllel, égi jelét küldted haragodnak,
S megállíthatatlan romboló erejét bosszúdnak.

Félelemmel és rombolással büntetted a földet,
Vegyék észre haragod, hatalmas keserűséged.
Örvénylő erő tépte szét, mit földünknek adtál,
Visszavetted tőlünk, sok mindent leromboltál.

Bestiaként villantottad meg előttünk hatalmad,
Figyelmeztetve ezzel, ez a te égi birodalmad.
Ha veszélyben látod éltét, e gyönyörű csodának,
Bosszúdként lesújtasz, s barátja leszel a halálnak.

2008. március 02.

Ha fáj a szív

Bensődet mérgezi a fájdalom,
Szemedre nem nyugszik álom.
Szenvedsz, nem találod helyed,
S a szomorúság el nem enged.

Egymást követik napok és hetek,
De szíved egyre jobban szenved.
Arra vágysz minden pillanatban,
Bár ne lett volna így a múltban.

Vérzik szíved, s nincs rá válaszod,
Vajon jó tetteidért mért ezt kapod?
Miért büntet sorsod szenvedéssel,
Gyötrődéssel, állandó megvetéssel?

Idővel rájössz az élet egy küzdelem,
Mert próbára tesz, s néha kegyetlen,
S ha szíved megnyugszik egy éjjelen,
Rájössz túljutottál egy próbatételen!

2008. március 03.

Örök sötétség

Körülöttem zuhanó mélység,
Elvakít a hullámzó kékség.
A csillogó cseppek végtelenje,
Hívogat a tenger legmélyére.

Suhanó árnyékok, üres lelkek,
Morajló hullámok üvöltöznek.
Lelkemből elszáll az élet lángja,
Kihűlt testem a végtelen várja.

A halál költözik fáradt testembe,
S lelkem megpihen a végtelenbe.
Magával ránt az örök mélység,
A soha véget nem érő, sötétség.

2008. április

Kívánom

Kívánom simogató ajkadat,
Égető, perzselő csókodat.
Kívánom, felhevült testedet,
A mámorban úszó perceket.
Kívánom gyengéd ölelésed,
Szerelemtől csordult lelked.
Kívánom, a vágy édes ízét,
A gyönyör minden rezzenését.
Kívánom, eme édes pillanatot,
Mi az életnek, ily finom ízt adott.

2008. április

Szerelem

Szerelem, ó hogy tudsz fájni nekem,
Hogy sanyargatod, szomorú szívemet,
S döföd mélyen belém, öldöklő késedet!

Szerelem, ó hogy tudsz fájni nekem,
Mennyit szenvedek, de te még is élsz,
S lángod örök tüzében, mindig remélsz!

Szerelem, ó hogy tudsz fájni nekem,
Mennyi fájdalmas érzést kell átélnem,
S te még sem hagyod el összetört szívem!

Szerelem, ó hogy tudsz fájni nekem,
S még is, hatalmad uralkodik felettem,
Mely tanít szeretni-e kegyetlen szerelemben!

Élni akarok!!!!!

Élni akarok, hogy élvezhessem- e gyönyörű életet,
S végig csodálhassam, Isten adta szépségeinket.
Csodálni a napot, mi minden alkalommal fényesebb,
Hisz nekem ajándék az élet, mi másnap is felébred.

Élni akarok, mert sok minden van még előttem,
Mit hosszan tartó életem végéig, át kellene élnem.
Egy pár ajtót, már kulcsra zártam magam mögött,
De hosszú az út, mit megtehetek az ajtók között!

Élni akarok, hogy átéljem az öregség minden napját,
S láthassam az én egyetlen kisfiam, öregedő arcát.
Hogy átérezhessem az ő boldogságát, a szívemben,
Mert ettől nagyobb öröm, már nem érhet életemben.

Élni akarok, hogy boldogan távozhassak- e világról,
És elvihessem emlékeim, életem minden szakaszából!
Minden éjjel imádkozom, hogy vágyam beteljesedjen,
Az én Istenem meghallgasson, s életemen kegyelmezzen.

Élni akarok, hogy az életem teljességgel befejezzem,
S gyermekemet az élet nehéz buktatóira felkészítsem.
Félek, mert ezer veszély leselkedik viharos életünkre,
S nem tudhatjuk, melyik zárja be az ajtót, örök életünkre.

Élni akarok, miközben rettegek a halál gondolatától,
Ne hogy én legyek a következő, kit elvisz az élők sorából!
Élni akarok, és nem számít, mennyit kell érte szenvedni,
De nem lehetnek hiányosak, elmúló életem- örök emlékei!!

Visszatért

Sorsom újból és újból próba elé állít,
Életembe, súlyos akadályokat gördít!
Megnehezíti, mi másoknak oly könnyű,
Az életemmel játszadozik, s ez szörnyű!

Egyedül vagyok kínzó fájdalmammal,
Mert újból küzdenem kell a holnappal.
Megküzdeni a visszatérő félelmekkel,
S újra harcba szállni gyengeségemmel!

Most megtörtént, mitől mindig is féltem,
Felébredt bennem, rettegő betegségem.
Nem hagyja, hogy végre boldog lehessek,
Megnehezíti a még hátralévő életemet.

Talán, nem kéne félnem így a holnaptól,
Hisz egy játszmát, már nyertem a sorstól.
Még is, most nem érzem magam erősnek,
S érzéseim azt súgják, biztosan veszítek!

Egyedül érzem magam, és ez nagyon fáj,
Eltűnt a boldogság, s talán vissza se talál.
Mindent feketén látok, mi eddig színes volt,
Szívem lehunyta szemét, mint égen a hold!

Lelkem küzd a miérttel minden nap kezdetén,
S veszít erejéből, minden elmúló nap estéjén!
Félek-e játszmában, most én leszek a vesztes,
Mert magányosan, nem akarok lenni győztes!

Búcsú

Elhagytál minket, nincs már több fájdalom,
Nem érzel szenvedést, nem látni kínt arcodon!
Örökre elszállt az élet, meggyötört testedből,
Magad mögött hagytál mindent, földi életedből.

Megszűnt a harc, nincs tovább küzdelem,
Mert téged örökre megsegített a Jó Isten!
Magához szólított, ne szenvedj többé soha,
Neked adta az örök életet, mi nem ily mostoha!

Tested megpihent, lelked elszállt a mennybe,
De tudom itt vagy velünk, minden egyes percbe.
Emléked velünk él, nem hagy el soha minket,
Mit veled éltünk át, téged mindörökre éltet!

Látom arcodat, mikor még boldogan nevettél,
Magadhoz ölelve családod, kiket annyira szerettél!
Ez a mosoly, megmarad örökre szívemben,
S ezt az emléket, itt őrzöm egész életemben!

Tudom, az élet nehéz lesz nélküled nekünk,
S a fájdalom, nem hagyja gyógyítani sebünk.
Ez a harc a fájdalommal, már csak a miénk,
Mi nem hozza el, csak a szomorúságot felénk!

Nem érzünk mást, csak fojtogató keserűséget,
S a hiányoddal beköltöző, végtelen ürességet.
Különleges voltál, s ezt soha nem feledi senki!
Emlékeinkben élsz velünk, mi emlékedet élteti!!

2008-10-23